Valami fehérlik a postaládámban. Nem sietek kivenni, mert úgyis tudom, mi lehet. Reklám vagy szórólap, esetleg hivatalos értesítés vagy közüzemi számla, habár már jó ideje, ahol csak lehetett,  átálltam az elektronikus számlavezetésre. Manapság már nem írunk magánleveleket.

Rosszul mondom, írunk, de nem levelet, hanem ímélt, üzenetet, SMS-t. Számítógépen, telefonon, Facebookon, Messengeren, Whatsappon, Viberen és így tovább. Nem kell hozzá levélpapír, toll, boríték, bélyeg. Már a karácsonyi, húsvéti, születés- és névnapi üdvözleteket is csak digitális eszközök, letöltött matricák, emojik segítségével továbbítjuk. Nincs szükség hosszú, több oldalas irományokra, hiszen a mai világban naprakészek vagyunk családtagjaink, barátaink, ismerőseink életéből, eseményeiből. Percek alatt megtudjuk, kivel mi történt, hol nyaralt, hol dolgozik, milyen öröm vagy épp baj érte, akkor is, ha a világ másik felén lakik. Nem úgy, mint az én fiatalkoromban.

Kép forrása: Fortepan, Szalay Zoltán

Félreértés ne essék, nem ítélkezem, én is  szívesen élek a modern technika lehetőségeivel.  Sok időt, papírt megspórolunk így. Tehermentesítjük a postát és a postásokat. Csak nosztalgiázom egy kicsit. Elmondanám, hogyan is volt ez „az én időmben”. Ugye szabad?

Gyermekkoromban nagy divat volt a külföldi diákokkal való levelezés. Amikor a felső tagozatban elkezdtünk idegen nyelvet (oroszt) tanulni, valamelyik ifjúsági lapból (talán Pajtás – nem emlékszem) hozzájutottam néhány olyan, Szovjetunióban élő iskolás címéhez, aki levelezőpartnert keresett. Gyér tudásommal meg is írtam az első leveleket és rettentő izgalommal vártam a válaszokat. Néhány meg is érkezett. Nekem ez óriási szenzáció volt. Hozzáteszem, én vidéken nőttem fel, Budapesten is alig jártam akkor még. Az egyik kislány Izsevszkben lakott (soha életemben még csak nem is hallottam a város nevét). Jól emlékszem, mennyire elképedtem a lakcímén, mert a valamilyen utca X házszám mellett ott állt az ajtószám is, ami háromjegyű volt, vagyis mondjuk 254. El sem tudtam képzelni, mekkora ház lehet az, amiben ennyi lakás van.

Kép forrása: Pixabay

Később, már a gimnáziumban, az orosz nyelv mellé betársult a  német, és természetesen jöttek a német (NDK-s) levelezőtársak is. Volt idő, hogy 5-6 diákkal  leveleztem egyszerre. Mellesleg ez kiváló lehetőség volt a nyelvtudás fejlesztésére.  És hogy miről szóltak a leveleink? Családtagjaink, hobbink, iskolánk, barátaink bemutatásáról. Fényképeket, képeslapokat küldözgettünk egymásnak. A bélyegeket mindig gondosan leáztattam a borítékról és gyűjtögettem  őket.

Az egyik német lánnyal olyan jó barátságba kerültünk, hogy meg is látogattuk egymást – először ő jött hozzánk, aztán én utaztam ki, életemben először, 16 évesen, az NDK-ba. Hosszú éveken át tartottuk a kapcsolatot. Rendesen meg is tanultam németül, annyira, hogy ez lett az egyik szaktárgyam az egyetemen. A kollégiumban, ahol laktam, ugyancsak rendszeres programom volt a levélírás. Volt ugyan telefon a diákszállón, ám a vidéken élő szüleim községében még csak hírből ismerték, ezért a kapcsolattartás egyetlen módja a levelezés maradt. Hetente írtam nekik és egyéb ismerőseimnek, barátnőimnek, partnereimnek. Az NDK-ban (ahova aztán évente kijártam) gyönyörű, színes, merített levélpapír-készleteket szereztem be. Élvezet volt rájuk írni. A borítékokat gyakran díszítettük is mindenféle cirádával, matricával.

Kép forrása: mediateka.ek.szte.hu

A kollégiumba beérkező leveleinket a portás néni rakta szét az előcsarnokban felszerelt, ABC szerint rekeszekre osztott fadobozba. Távozáskor vagy érkezéskor minden lány első útja oda vezetett: vajon nekem jött-e ma? Nagy öröm volt, ha igen, még nagyobb, ha egyszerre több is.

Később az élet úgy hozta, hogy egy külföldi fiúhoz mentem férjhez. Több ezer kilométer választott el itthoni szeretteimtől. A szülői házban továbbra sem volt telefon, ezért maradt a levélírás. Lassan járt akkor a posta – előfordult, hogy egy-egy levél 4–6 hétig volt úton. Mire megkaptuk, a benne foglalt hírek rég elvesztették aktualitásukat. Azon viccelődtünk, hogy biztosan gyalog hozták. Amikor pedig hosszabb időre – gyermekeim születésekor – hazajöttem Magyarországra, a férjemmel is így tartottuk a kapcsolatot. 2-3 naponta írtunk egymásnak, ezek a levelek meg is vannak, a lányom őrzi őket. Viszont nemrég rádöbbentem, hogy szüleim  leveleiből  egy sem maradt, apukám és anyukám kézírását csak egy-egy, nem nekem szóló levél őrzi.

Anyukám kézírása - saját felvétel

A mi gyerekeinknek, unokáinknak pedig valószínűleg ilyen sem lesz, ellenben sok fotójuk és videófelvételük lesz rólunk, ami nagyon jó dolog.

                                                  1.kép forrása: Fortepan, Uvaterv

 Miranda

Ha tetszett a bejegyzésünk, örülünk, ha írásainkat lájkolod és megosztod, vagy továbbküldöd e-mailben.

Látogass el közénk, blogunk

 facebook csoportjába, 

ahol reggel és este is valami érdekessel várjuk követőinket, kedvelőinket. 

Iratkozz fel blogunk

VIDEÓ CSATORNÁJÁRA is,

hogy értesülj legújabb videóinkról!