2013. már 03.

Samu telefonál

írta: Adam G. Steve
Samu telefonál

Klári-unoka2-300x200.jpg Samu


Samu a négy unokám közül a harmadik. Hat éves, első osztályos iskolás. Természetesen minden unokám nagyon okos. De Samu másképp. Ha egy szóval kellene jellemeznem, azt mondanám: ő a megfigyelő. Talán ennek következményeként hihetetlenül éles és pontos memóriája van. Egészen kiskora óta megfigyeléseit elraktározza és hosszú idő után is képes előhívni gondolkodása rejtett zugaiból.

Egy példa. Saroklakásban élek. Nem volt még két éves, mikor talán másodszor hajtottak el házunk mellett, a házunkat másik oldalról határoló utcán, mikor megszólalt:

- Itt lakik a Nana. (Ez én vagyok.)

Még számtalan példát tudnék felsorolni. Bár most a telefonálásról írok, de majd kiderül, hogy telefon és memória nem függetlenek egymástól Samu életében. Azzal kezdődött, hogy négy éves kora körül, mikor telefon-barátságunk elkezdődött, néhány hívás után már fejből tudta telefonszámomat, amit büszkén közölt is velem. Ettől kezdve a sokszor egy órásra is sikeredett telefonbeszélgetések kettőnk intim magánügyévé váltak. És ez így van nagy boldogságomra a mai napig.

Mit jelent ez? Samu, mikor felhív, elvonul lakásuk szülőmentes és lehetőleg kistestvér mentes övezetébe, ezzel is jelezve, hogy a telefonálás kettőnk magánügye és senkinek ne legyen lehetősége arra, hogy esetleg hallgassa, vagy ó szörnyűség, netalántán beleszóljon. Számomra persze e nélkül is boldog percek és órák ezek, de így még szívet melengetőbb, hogy csak ketten vagyunk.

Ideje elmondanom, hogy miért is alakult ez így, miért vált gyakorlattá a telefonálgatás. Egyszerű az oka. Fiamék néhány évvel ezelőtt a szomszédomból elköltöztek a messzi Budára, így megszűnt az a talán minden nagymamát boldogító lehetőség, hogy „felszaladok az unokáimhoz”. Ritkábban találkoztunk, sokszor hetek is elmúltak, hogy nem láttam az unokáimat. Szüleik hiányát is éreztem, de ez eltörpült az unokák utáni vágyakozáshoz képest. Talán más nagyszülő is úgy érzi, hogy unokáink szülei, vagyis lányunk, fiunk, menyünk, vejünk ez időben „már nem annyira számít”. (Remélem az érintettek is megértik ezt.)

Nem sokkal Budára költözésük után megszólalt a telefonom:

- Halló! Szia Nana!
- Szia édes Samukám!
-
És ez a két mondat a mai napig felhangzik, minden nap legalább egyszer, de van úgy, hogy kétszer is.

Hogy miről beszélgetünk? Kevés ez a papír arra, hogy elmondjam. Samu mesél, kérdez, magyaráz. Sok mindent tud és még többre kíváncsi. Időnként filozofikus párbeszédet folytatunk életről, halálról. De legtöbbször az iskolában történtek részletes elmesélése zajlik, amit nagyon értékelek, hisz eddigi tapasztalataim szerint fiúgyerekekből nem könnyű ezeket a történéseket „kihúzni”. És Samu mesél a jelenről, híres memóriája bugyraiból előhívja távolabbi emlékeit, közös emlékeinket.

Édes hangocskája betölti a szívemet. Látom okos arcát, szép szemeit. Minden beszélgetés végén, mikor letesszük a telefonkagylót, néhány évvel fiatalabbnak, és nagyon boldognak érzem magam.

Ki kell használnunk ezt az édes nyugalmat, mert már ott kopogtat a telefon oldalán a legkisebb unokám, és néha már felhangzik Dávidtól is:

- Szia Nana!

Klári-unokák-együtt-300x200.jpg Samu és Dávid


És nekem nincs más dolgom, mint várni a folytatást…

Lea

Szólj hozzá

nagyszülők unoka Lea