Három anya elbeszélése arról, hogy párkapcsolatuk felbomlása miatt fiuk visszaköltözött  a szülői otthonba.

Amikor gyerekeink kiröpülnek a családi fészekből, nehezen engedjük el őket, de belátjuk, hogy ez az élet rendje, s boldogok vagyunk, ha családot alapítanak. De nem tervezzük és nem készülünk rá, hogy életük rossz fordulatot is vehet, és hosszabb-rövidebb időre visszaköltöznek a szülői otthonba. Ha baj van, mellettük vagyunk és segítünk.  Legalábbis e három esetben így történt. Olvasóink nem túl vidám történeteit adom közre.

A szülői otthon szállodai komfort

Néha nem úgy mennek a dolgaink, ahogy azt mi elterveztük. Én éreztem, hogy a fiam házassága romokban hever. Keserű tény, amit érezni véltem évekkel ezelőtt. Vagy egy anya minden rosszat előre sejt?

Amikor az unokám megszületett én voltam a legboldogabb nagymama és szülő, hogy végre a fiam révbe ért. A fiam ebben az időben külföldön dolgozott, hogy a családja anyagi helyzetét biztosítsa. Lemondva arról, hogy lássa, piciny babája fejlődését, első lépéseit vagy érezze első kimondott szó súlyát…. APA. Nem tudom mennyit keresett, mert nem kérdeztem, de éreztem nem keveset. Azt is láttam, hogy a menyecske nagyon szereti a pénzt, no nem élére rakni, vagy építeni, csinosítani otthonát, hanem két kézzel szórni, más kisgyermekes anyák irigykedését kiváltva. A fiamnak néhány év után elege lett a külföldi munkavállalásból és úgy döntött, hazaköltözik a családjához, hogy kislányát minden nap lássa és gondozásában is segítsen. Eltelt néhány év. Emlékszem, egy októberi délután, a fiam felhívott telefonon és közölte a kemény tényeket, hogy felesége összepakolt és elköltözött a gyerekkel. Szerintem meg sem próbálta marasztalni, vagy kérlelni, hogy beszéljék meg az életüket, vagy próbálják újra. Ő is tudta, hogy a sok szótlanul eltöltött estének ez lesz a vége, a szabadjára engedett gyeplő  nem a hosszú házasság titka.

Így a fiam egyedül maradt a lakásában. Éreztem, anyai ösztönömmel, hogy a csend, valami rosszat jelent. Nem telefonált, ha én felhívtam kurtán és furcsán válaszolt. Így amikor időm engedte meglátogattam. Ilyenkor láttam tök üres a hűtő, rendetlen a lakás, összevissza ledobott ruhák, és sok az üres italos üveg. Tudtam, és láttam, hogy segítségre van szüksége. A munkája már nem inspirálta, nem tudta fizetni a kölcsön részletet, a gyerektartást, a lakás rezsit és saját magát fenntartani. Sok fiatal beleesett ebbe a devizaalapú hitel csapdába és a saját maga ásott gödrébe.

Segítettem! Nem kellett kétszer mondani, hogy fiam gyere, költözz haza! Van hely a családi házban bőven és akad egy tányér meleg étel is. Hamar új állás is adódott, mely nem minimálbér volt, de három műszakos munkarendben kellett dolgoznia. De ez az én életemet fenekestül felfordította. Nagyüzemi főzés, sütés, munkásruhák mosása, barátok gyakori társasága, hangos zenehallgatás éjjel, csak hogy a legnagyobbakat mondjam. Nem mondom örültem, hogy nem fogott padlót a fiam, de nagy terhet vettem a nyakamba. Nyugdíj előtt pár évvel, már nekem is nehéz volt teljesítenem saját mércémet és állandó lelkiismeret furdalásom volt, hogy ezt se, meg ezt se csináltam meg.

Azóta eltelt néhány év, én boldog nyugdíjas lettem, fiam éli szingli barátnős boldog életét, esze ágában sincs összeköltözni barátnőjével, pláne nem az egykori önálló fészkébe. A szülői otthon felér a szállodai komforttal, kényelmesen egyszerű, olcsó és nagyszerű számára. Az én számomra nem ilyen egyszerű, de ha nem bírom a terhet, leteszem. Elmegyek a nyugalom szigetére, a fiam lakásába. Perspektíva az van, de mindkettőnknek más és más!

Ágnes

Hova máshová menne, ha nem haza?

Most 35 éves fiam nehezen viseli a kötöttséget, sok barátja van, mindenkinek segíteni akar, jóhiszemű, mondhatnám néha naiv. Hosszú ideig udvarolgatott. Mindig bemutatta a barátnőit, aztán egy idő után megkértem, hogy legközelebb csak akkor mutassa be az újat, ha már komoly a helyzet.

Be is tartotta. 28 éves volt, amikor egyszer csak megjelent egy nála idősebb hölggyel és közölték velünk, hogy összeköltöznek. A hölgynek két nagyobb lánya volt. Hangsúlyozom, hogy helyes gyerekek, semmi bajom nem volt velük, és a hölgy is szimpatikus volt. Én nem estem kétségbe, a korkülönbség sem zavart, csak a fiamat nem tudtam elképzelni 2 gyerek mellé, családapának. A férjem akkor még élt, szegény csak ült a foteljében és nem nagyon nyilatkozott, csak akkor amikor elmentek. Hát mit mondjak, nem örült. Igyekeztem elfogadni a helyzetet, mert szerintem egy Anyának mindig az a fontos, hogy a gyerekei boldoguljanak. Szerettem a két kislányt is, én voltam a tiszteletbeli 3. nagymama.

Majd a férjem beteg lett, a halála után pár hónapra megjelent a fiam, hogy hazaköltözik. Nem szólhatott bele élettársa gyerekeinek nevelésébe. Nem volt mit tenni, hova máshová menne, ha nem haza. Anya főzött mosott, vasalt, hiszen nyugdíjas volt. Azután kibékültek és visszaköltözött a barátnőjéhez. Eltelt pár hónap és ismét bejelentette, hogy vége a kapcsolatuknak és hazajön. Mit tehettem volna, alkalmazkodtam újra.

Ma már megtalálta a párját, és egy egyéves kislány boldog apukája, én pedig egy igazi nagymama lettem.

Júlia

Az (újra) együttélésünk alakulgat

Felnőtt gyermekeink sorsa, életük irányítása az ő kezükben van, az ő felelősségük. Nekik kell felépíteni a boldogságukat, a házasság vagy együttélés során megküzdeni az alkalmazkodás, a közös gondolkodás kisebb-nagyobb döccenőivel. Van, akiknek sikerül, és sajnos olyan helyzet is adódik, hogy nem.

Mit tehet a szülő, ha látja: gyermekének házassága nem jól működik, a választott társ talán mégsem az igazi… ? A szűkszavú válaszok, a rövid látogatások, az elhallgatott problémák, a figyelmeztető jelek sokasága végül felszínre robbantja a tényt. A házasság tönkrement. Fiam hazaköltözött. Kopogó tőmondatokban tudatta velem a szakítás tényét, fő okait. Bénultan hallgattam és zavarban is voltam. Szabad-e bármit is tanácsolnom neki? Hogyan csillapíthatnám haragját, jogos megbántottságát? Egy kapcsolat megromlásáért mindkét fél hibás valamennyire, hogyan tudnám elérni, hogy a saját felelősségével is szembenézzen?

Első lépésként a gyakorlati teendőkben segítettem neki (ő kérte). Megvan a régi szobája, átrendezünk néhány dolgot, berendezkedhet – legjobb belátása szerint. A konkrét fizikai munka, ki- és átpakolás idegcsillapítóként is hatott. Később, amikor már nyugodtabban tudott beszélni okokról és következményekről, arra kértem: újra gondolja végig házasságuk kilenc évét. Összpontosítson a fontos dolgokra (szeretet, megbízhatóság, őszinteség, következetesség, kitartás, tisztelet) és értékelje újra, indulatok nélkül a kapcsolatukat, hátha helyre lehet még hozni. A mindennapos ütközésektől eltávolodva tisztábban lehet látni a dolgokat. Hetek múltán sem változott a véleménye. S bár kedveltem a menyemet és családját, el kellett fogadnom a fiam végleges döntését: nem így akar élni. A válóper beadásához szükséges iratokat összekészítette, az indokok megfogalmazásához, sorrendbe állításához kérte a segítségemet, megbeszéltük. (A bíróságot persze a váláshoz vezető okok nemigen érdekelték…) Amikor a konkrét tennivalókon túl volt, mintha kissé megnyugodott volna. A bánat, lehangoltság persze nem múlt el.

Az (újra) együttélésünk alakul-alakulgat. Nekem meg kell szokni, hogy ne a régi beidegződések alapján kezeljem, hanem önálló, felnőtt férfiként. Ne gondolkodjak az ő fejével – szokta mondani – hanem várjam meg, amíg ő kér bármit is. Lassan kezd kialakulni a közös napirendünk, mindkettőnknek pontos feladatai vannak a ház körüli és háztartási munkákban. Időnként csöndesen figyelmeztetem a mulasztásaira, a hibáira – és már nevetni is tudunk rajtuk. Továbbra is nagyon nehéz viszont a feszültséget, idegességet, a hirtelen feltörő haragos kitöréseit kezelni. De megértem őt: az álmokat, a közös terveket nehéz eltemetni, a szertefoszlott boldogság helyett a társtalansággal szembenézni. Most a válás utáni gyász korszakát éli át. És ezt a bánatot nem spórolhatom meg neki. Mellette állok, bízom benne, meghallgatom – akár órákon át – ha szeretné kibeszélni magából a történteket..

Hogy mit hoz a jövő? Tőle is függ, meg a szerencséjén is múlik, hogy találkozik-e a valóban igazi társsal. Reménykedünk.

Erika