A  tanító néni volt a példa, a mérce 

 Falusi iskolába jártam, 300 másik gyerekkel együtt. A beiratkozásról van meghatározó emlékem. A tanító néni megkérdezte, hogy hívnak, hány éves vagyok, és biztató mosollyal várta elfogódott válaszomat. Az egész nyaram boldog várakozással telt.

Az iskolában minden olyan nagy és magas volt, de nem volt félelmetes. A tanító néni türelmes volt, vidám, mindig biztatott bennünket, egyénenként is figyelt ránk, pedig 52-en voltunk az első osztályban. Két gyerek sámlin ült a fal mellett, nekik nem jutott hely padban, csak ha hiányzott valaki. Tanultuk a betűket, az osztályterem falára függesztett színes rajzok, tablók segítségével kórusban mondtuk, fújtuk a mondókákat, elnevezéseket. 

Szótagolva tanultunk olvasni, előbb közösen gyakorolva, azután az olvasókönyvben a mutatóujjunkkal követve egyénileg is ki tudtuk olvasni a szavakat, a szöveget. Sok dicséretet kaptunk, a közös öröm megerősítette a jó érzést: milyen jó, hogy már tudunk olvasni, számolni!

Forrás: Fortepan, Kovács Márton Ernő

Egykori osztálytermünkből két képet őrzök: a régi, állványon álló fekete táblát és a 10x10 golyós, állványos “számológép”-et: felső sorainak piros-fehér golyóit lábujjhegyre állva sem értük föl. Az olajos padló szaga, a gyakran füstölgő kályha és az órák végét jelző kis rézharang hangja is meghatározza elsős emlékeimet.

A tanítás végén elismételtük, amit aznap megtanultunk: verset, összeadást, dalt, mondókát, és ezzel az örömmel indultunk haza.

Az egyszerű, fekete hátitáskám 4 évig kitartott. Két könyv és két füzet volt benne: olvasó- és számtankönyv, írás- és számtanfüzet. A rajzfüzetet az osztályban tartottuk. A tolltartóm fából készült, tolótetővel lehetett nyitni-csukni. Egy grafitceruza, egy kék-piros postairon és egy kis radír volt benne. Esténként apukám bicskával hegyezte ki a ceruzámat. Ha uzsonnát vittem, azt textilszalvétába csomagolta édesanyám.

Mivel a 6 tantermes épületben nem fért volna el minden osztály, az alsósok délután jártak iskolába. A szüleink nem kísértek, önállóan mentünk és jöttünk. A tanyán lakó gyerekek is! Persze autók egyáltalán nem jártak és az utcán a felnőttek mindig figyeltek a gyerekekre, ha egy haragos kutya vagy egy támadóan sziszegő lúd megijesztett bennünket. 

Forrás: Fortepan

Nagyapám egy másik faluban, illetve tanyai iskolában 52 éven át tanított, tőle tanultam a következő alapigazságot:

Amit az első tanító megtanít és készséggé alakít, az egész életre szóló, tartós tudás lesz. Amit azonban elmulaszt, azt később nagyon nehéz pótolni, ha lehet egyáltalán.

Mi az első tanítónktól, Kati nénitől ilyen tudást kaptunk. A tanító néni volt számunkra a “minden”: a biztos pont, példa és mérce, pszichológus és logopédus, az anyukájuk után pityergők bátorítója, a kipotyogó tejfogak kezelője, mesemondó és nótafa, a lenyúzott térdek-könyökök gyógyítója, fáradhatatlan és pótolhatatlan. Míg élünk, hálásak vagyunk neki! Érdeklődésre, kíváncsiságra, kitartásra, alapos tanulásra, és a tudás örömére is megtanított.

Fodor Anna

Kórusban olvastunk és a levegőbe írtunk

Forrás: Fortepan, Hegyvidéki Helytörténeti Gyűjtemény

Lelkesen készültem az iskolára 1955-ben, mert tudtam, hogy végre nem kell óvodába menni. Ötéves koromban kerültem be az óvodába, és utáltam: minden reggel barna-fehér kockás flanel ingbe és hosszúnadrágba kellett belebújni, akár fiú voltál, akár lány. Én már akkor is nyurga voltam, túl rövid nadrágot kaptam. Az óvodai ebédet, a zsírszagot, a leves tetején a zsírkarikákat is utáltam, sokszor meg se ettem.

Az iskolában viszont minden tetszett. Az épület sem kívül, sem belül nem tért el a környékünkön megszokott, hámló vakolatú, golyónyomokat viselő házaktól. Az osztályterem agyonhasznált, sötétre koptatott fa padjai is hasonlítottak a mi bútorainkra, otthonos volt a sarokban álló nagy kályha és mellette a hengeres szenesvödör is. A dobogónak és az egész teremnek ismeretlen, olajos padlója volt, ezt érthetőnek találtam, hiszen dobogónk se volt otthon. A falon a színes címer is vonzott, és legfőképpen az olvasókönyv, aminek a címlapján ugyanaz a címer volt, mint az osztályterem falán.

Forrás: Fortepan, Reményi József

Első osztályos tanító nénink, Aranka néni mindig fehér köpenyben járt. Tetszett a nyugalma, sosem emelte föl a hangját, mégis jól irányította az osztályt.

Az interneten most is elérhető olvasókönyv a magánhangzókkal kezdődött, az O és Ó betűk képe mellett órák, az A betű mellett alma, ajtó, ablak rajza. Ezeket hangosan, kórusban „olvastuk”, és – úgy rémlik – a betűt Aranka néni vezetésével a levegőbe is „írtuk”. Egyszerre tanultunk olvasni és írni. A mássalhangzót a könyv alapján egyszerű szótaggal kapcsoltuk a már ismert magánhangzókhoz: az L betű a könyv rajzain csatlakozott az ó-hoz, lett belőle ló, ól és így tovább.  Hangosan szótagoltunk, és a levegőbe is „rajzoltuk” a kimondott szótagot, közben Aranka nénit követve mondtuk, hogyan kötjük majd össze a papíron a betűket egymással. Ötvonalas füzetünkbe először sormintákat rajzolgattunk, szigorúan csak ceruzával, később már nemcsak a levegőbe ”írtuk” a betűt, hanem a füzetbe is. Habár az olvasókönyvben sokat emlegették Sztálint, Rákosit, a vörös csillagot, a május elsejei felvonulást stb., ezek nem tartottak vissza attól, hogy Aranka néninek köszönhetően karácsonyra („fenyőünnepre”, aminek különben nyoma sincs a tankönyvben) folyékonyan olvassunk mindannyian.

A tornaóra az iskolaudvaron volt, ahogy az év végi osztályfényképezés is. Elővettem most a tablókat, alsó tagozatban az udvar szebbik falához állítottak minket, a felső tagozatos képeken látszik inkább a jellemző, kopott, festéket rég nem látott fal.

 Az  I. osztályos tabló, saját felvétel

A következő év szeptemberében nem Aranka néni fogadta az osztályt, eltűnt, talán nyugdíjba ment. Sajnáltam, mert a másodikos tanító néni nem tudott fegyelmet tartani, bármitől rögtön ideges lett. Végső fegyvere, az osztály bezárása, nekem külön szörnyű volt. Tudtam, hogy a nagymama vár otthon, és ha nem érek haza időben, felhívja anyukámat a munkahelyén, szorongó anyukám meg fejvesztetten rohan az iskolába. Szerencsére rövid tanév jutott nekünk a másodikos tanító nénivel, mert amikor kitört a forradalom, az iskolát bezárták, aztán szénszünet lett.

 Lujza

 Kiemelt kép forrása: Fortepan, Hegyvidéki Helytörténeti Gyűjtemény

Szerzői jogvédelem

Tilos a Régiségeknek blogban megjelent írásokat, recepteket, fotókat és videókat a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény értelmében máshol közzétenni és sajátként feltüntetni. Az írások, fotók és videók a bloggerek szellemi tulajdonát képezik, miként a képek is, amennyiben más forrás nincs feltüntetve. Írásaink csak linkként használhatók fel, mely az eredeti forráshoz vezet !!!!

Látogass el közénk, blogunk

  facebook csoportjába,  

ahol reggel és este is valami érdekessel várjuk követőinket, kedvelőinket. 

Iratkozz fel blogunk

VIDEÓ CSATORNÁJÁRA is,

hogy értesülj legújabb videóinkról!