Az öregedés három szakasza
Mindenki a saját tempója szerint és a maga módján öregszik
Gyermekkoromban együtt éltünk a nagyszülőkkel, számomra természetes volt az idősek jelenléte a családban. Élettapasztalatuk, bölcs tanácsaik segítettek a gondok megoldásában. Sokszor „segítettem” a nagymamámnak, ahol ő dolgozott, ott voltam én is. Türelmesen tanítgatott, figyelt, biztatott vagy megszidott – mikor, mire volt szükség. Nagyapó vidámsága, ötletei és sziporkázó történetei felvidítottak, az általános szegénység ellenére derűs gyermekkorom volt.
A szomszédságban, az utcánkban is sok idős ember élt: mindenki tisztelettel beszélt velük, akár a kertben munkálkodtak, akár az utcai kispadon üldögéltek, naphosszat pipázgatva-beszélgetve. Senki sem gúnyolódott azon, hogy már nem láttak-hallottak jól, hogy folyton feketében jártak, hogy már nem bírtak dolgozni. Péter bácsi századszor is elmesélte katonakori emlékeit az első világháborúból – és mi, gyerekek, akár százegyedszer is végighallgattuk. Hogyan sebesült meg mellette a kenyeres pajtása, hogyan vette őt a hátára-karjára és (álcázásként egy búzakévét magára erősítve) hogyan vitte a segélyhely felé a learatott búzamezőn át, egyik kereszttől a másikig kúszva-vergődve… Aztán, szinte már a célhoz érve, a karjaiban meghalt a bajtársa. Megkönnyeztük mindannyian. Péter bácsi hófehér bajusza hangtalanul remegett.
Az öregek tapasztalatai, jószándékú tanácsai csak a hasznunkra voltak. Felnőttünk, megpróbáltuk magunk irányítani az életünket. Tanultunk, dolgoztunk, terveztünk, gyermekeket neveltünk, legjobb tudásunk szerint gondoskodtunk idősödő szüleinkről is.
Mert idővel észrevettük, hogy a Mama már nem lát befűzni a tűbe, hogy nehezen tud lehajolni, hogy elfárad, fogytán az ereje. A Papa sokat vergődik a tüzelővel, a befűtéssel, elfelejt dolgokat, folyton a szemüvegét keresi, és abba kellett hagynia az autóvezetést is. Kisebb-nagyobb veszteségek jelezték: eltelt az idő. Fájó pillanat volt, amikor megértettük: megöregedtek a szüleink.
Egy fürge észjárású, kiváló kolléganő 55 évesen nyugdíjba készült. Kérleltük: maradjon, hiszen rajonganak érte a tanítványai, a kollégák kedvelik, szükségünk lenne még a tudására. Ő azonban hajthatatlan maradt. Egy elmés megállapítást idézett: „Az öregedésnek alapvetően három fontos szakasza/fokozata van. Az első, amikor az ember elfelejt dolgokat, de még csak ő maga veszi észre. A második, amikor a feledékenységét már mások is észreveszik. A harmadik szakasz pedig az, amikor már csak mások veszik észre.” Ő úgy gondolta, elérkezett a második szakaszba és nem az iskolában akarja megvárni, amíg a harmadik szakasz bekövetkezik.
Rohamtempóban múltak el az évek fölöttem is, a memóriámat tekintve már régen a második szakaszban vagyok. Rövidebb időre tervezek előre, több alternatívát is kigondolok, mert sohasem lehet tudni… Igyekszem hasznossá tenni magam a családban, igyekszem egészségesen élni, elfoglalni magam, hogy ne legyek terhére senkinek. Edzem a memóriámat is, próbálok lépést tartani a mai világ rohanó tempójával, az állandó változásokkal – és nem sikerül. Zavar és bosszant, hogy egyre több dolgot nem értek, kívül maradok a folyton változó, számomra nem mindig logikus eseményeken. Persze nem muszáj mindent érteni…
Sok-sok évvel ezelőtt egy bölcs barátnőmmel beszélgettünk az öregedésről. Szerinte az évek előrehaladtával felerősödnek az ember rossz tulajdonságai és elhalványulnak jellemének nemes vonásai. Akkor vitatkoztam vele, ma sem értek egyet, de az tény, hogy kritikusan kell szemlélnünk öregkori viselkedésünket. Vajon miért vagyok sokszor keserű? Sokkal többször kellene a jó dolgokra koncentrálnom, és nem rágódni negatív (megváltoztathatatlan) tényeken. Biztos, hogy nekem van igazam? Szóljak, vagy ne szóljak, ha valami kifogásolnivalót tapasztalok? A folytonos zsémbelés senkinek sem jó. (Arról nem is szólva, hogy az arcunkon erősíti, hangsúlyossá teszi a keserű ráncokat!)
Múlik az élet és elveszítjük kedves társainkat, barátainkat, rokonainkat, akik az életünkhöz tartoztak, nehéz megszokni, hogy múlt időben gondoljunk rájuk. A szomorúság hozzá tartozik ehhez az életszakaszhoz, de nem lehet meghatározó hangulat. Mindenki a saját tempója szerint és a maga módján öregszik, nincs pontos recept. Az előttünk járó generációk példája sem alkalmazható automatikusan. Szemléljük sajátmagunkat önkritikusan, de elfogadással is. A jelzések és tények alapján döntsünk: milyen módon, tempóban és fokon adjuk meg magunkat az öregedésnek, az öregkornak.
Búsulni viszont fölösleges. Sokkal jobb derűsen szemlélni magunkat, csípős öngúnnyal kinevetni saját sutaságainkat. Mert egy jóízű nevetés elűzi a borús gondolatokat is. Egy mosolygós öregasszonnyal/öregemberrel pedig szívesebben váltanak szót mások, és talán elnézőbben hallgatják – sokadszorra – kedvenc történeteinket is.
Képek forrása: ChatGPT mesterséges intelligencia
Fodor Anna
Szerzői jogvédelem
Tilos a Régiségeknek blogban megjelent írásokat, recepteket, fotókat és videókat a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény értelmében máshol közzétenni és sajátként feltüntetni. Az írások, fotók és videók a bloggerek szellemi tulajdonát képezik, miként a képek is, amennyiben más forrás nincs feltüntetve. Írásaink csak linkként használhatók fel, mely az eredeti forráshoz vezet !!!!
