Itt lenni egy egészen más életforma, mint  lakásban lakni. Ez a fajta közvetlen kapcsolat a természettel másfajta erőket mozgósít az emberben. A nap azzal kezdődik, hogy az ember ( az asszony) elmegy határszemlére. Megnézi, hogy beért-e a málna, kinyílt-e egy új kúpvirág, nem rágcsálták-e meg illetéktelenek a vadon termő szamócát. És meg kell nézni korán reggel a tájat is, a szigetcsúcsnál folyó Dunát, ami minden napszakban és minden évszakban más. Aztán ha az ember végzett a teendőkkel, kiül a teraszra és hallgatja a csendet, vagy éppen bosszankodik a hiányán. És aggódik, hogy hová tekergett el  a macska, aki ugyancsak imádja a telket (csak utazni ne kellene odáig kocsival), és hálája jeléül hol egy siklót, hol meg egy madarat rak le a szoba közepére.
Itt semmit sem csinál az ember egész nap – legalábbis a városi, civilizált életmód standardja szerint – mégis úgy fekszik le aludni, hogy tele van sikerélménnyel. A természet rendkívüli hálával adózik az odafigyelésért. És megnyugtató látni azt a körforgást, aminek mi is részesei vagyunk: keletkezés, élet, elmúlás. Itt nem tudok haragudni a ház bármely sarkában pillanatok alatt hálóját megszövő pókra, a teraszon átvonuló békára, a faágon sütkérező gyíkra. Igaz, a szarvasok és vaddisznók téli földtúrásai már jobban bosszantanak, de hát ők itt az igazi gazdák, mi csak később jöttünk, meg kell osztanunk velük a kertet.

 Az éjszaka a legvarázslatosabb. Alig bírom rávenni magamat, hogy bemenjek a házba. A csillagokat nézni, az apró neszeket hallgatni jó lenne akár egész éjjel.