2022. júl 20.

Gyermekkori fagyik emléke

írta: Régiségek blog
Gyermekkori fagyik emléke

A triciklis fagylaltos csak vasárnap jött a faluba 11_2.jpg

A mi falunkban az ’50-es években nem volt cukrászda, ma sincs. Nyaranta, néha egy-egy vasárnap egy jólelkű (és jó üzleti érzékű) cukrász, egy triciklis fagylaltos kocsival átkerekezett a szomszéd városból. 2 vagy 3 ízű fagylaltot árult: csokit, vaníliát, néha puncsot is. Délelőtt a templom előtti téren, délután pedig a futballpálya mellett állította fel a kocsiját és mi gyerekek ott tolongtunk, hogy jusson a fagyiból. Persze csak, ha jók voltunk. Érdem szerint vehettünk egy vagy kétgombócos fagyit. (50 fillér/gombóc)

A tanév végén, a vasárnapi bizonyítványosztás napján is mindig ott állt az iskola környékén a fagyis bácsi, jellegzetes, ernyős-csengős fagylaltos kocsijával. Nagyon vártuk, hogy az év végi jegyek ismeretében hány gombócos fagyit kaphatunk. De jó volt! Egy esetet leszámítva, amikor a fagyi édes íze helyett sós volt az áhított nyalánkság. Szegény cukrász, tekerhetett vissza 10 kilómétert, bevétel nélkül, a tűző délutáni napon az olvadozó, eladhatatlan sós fagylalttal. Mi pedig csalódottan bandukoltunk haza és még a másnapra beígért „Gránit kocka” (40 fillér) nugát csoki sem tudott megvigasztalni.

22_1.jpg

Hűtőszekrény híján csak a télről elvermelt, darabos jégen lehetett (volna) otthon fagylaltot készíteni. Ehhez be kellett szerezni a jeget (faluhelyen a községi jégveremből), tejszínből, tojásból, cukorral, idény gyümölcsökből elkészíteni a fagylalt krémet és a pincében egy, a felaprított  jégre helyezett edényben kitartóan kevergetve, készre fagyasztani.

A ’30-as években történt, édesapám és unokatestvére (8-9 évesek lehettek) segítettek kavarni az otthon készülő fagylaltot, ott sündörögtek a tál körül, majd a pincében is. Érthető módon szerettek volna enni belőle. Nagymamám azonban intette őket: majd csak délután lehet fagylaltozni, hiszen vendégeket vártak, az ő tiszteletükre készült a ritka csemege. „Gyerekek, majd ti is kaptok fagylaltot. Ami marad, a tiétek lesz.”

fiuk.jpg

A két kópé nem sokat töprengett, nyomban kieszelték a megoldást. Ebéd után meglógtak otthonról és elmentek a vendégségbe hívott családokhoz, sürgették őket, hogy jöjjenek mielőbb. Így esett, hogy nagymamám még épp csak befejezte a mosogatást a vasárnapi ebéd után, amikor a vendégek már betoppantak.

„Hiszen te küldtél értünk, hogy jöjjünk korábban!?”

A vendégek sem értették a sietség okát.

A két gyerek megszeppenve vallotta be, hogy az ő ötletük volt.

„Szerettük volna látni, hogy mennyi fagylalt marad…!”

Büntetés helyett őszinte nevetés fogadta a fiúk vallomását, a vidám társaság pedig sokáig emlegette furfangos csínyüket.

fortepan_bauer_sandor0.jpg

Ha jobban utána gondolok, ilyen „cseles” emlékeim nekem is vannak. 1968-ban Olaszországban tanulhattunk barátnőimmel, egy nyári egyetemen. Az ösztöndíjunkból jól kellett ügyeskednünk, hogy minden fontos dologra jusson pénzünk. Viszont a nagy melegben, az ínycsiklandó fagylalt-választéknak sem tudtunk ellenállni. A legkisebb, 500 lírás adagot kértük, amit a fagylaltárus fiú kis lapáttal kent a tölcsérbe (mára ez a technika itthon is meghonosodott, nekünk akkor viszont újdonságnak számított.) Kedvesen néztünk rá, érdeklődve, hogy melyik fagylalt milyen ízű és finom-e? Ő pedig visszamosolygott ránk, csinos fiatal lányokra, és csak kente, kente a fagyit lelkesen, jóval többet porciózva számunkra, mint amennyi a szabvány adag lett volna.                                                                                            

   Fodor Anna

 

 

A fagyival a mennyekben éreztük magunkat

fortepan_113933_bauer_sandor.jpg

A főváros melletti kisközségben, ahol felnőttem, nem volt cukrászda. Fagyihoz csak ritkán jutottunk. Az egyik ilyen alkalom a balatoni nyaralások ideje volt. Szüleink ez alatt az egy vagy két hét alatt egy kicsit lazábbra fogták a gyeplőt, és megengedtek magunknak ilyen „luxuscikkeket”, mint a téliszalámi, kakaó, sült keszeg és fagylalt. Otthon ilyesminek színét sem láttuk.

fortepan_bauer_sandor_jpg1_1.jpg

Akkor kaptunk még fagyit, ha nagy néha bementünk Pestre, ha búcsú volt a községben, vagy ha megjelent az utcákon a csilingelő fagylaltos kocsi. Ez is csak hébe-hóba fordult elő. Ha felhangzott a semmivel össze nem téveszthető csengőszó, az utca összes gyereke, akik általában kint bandáztak a házak előtt, fejvesztve rohant befelé pénzt kunyerálni a szülőktől. Mi sem tettünk másként.

„Anyu, anyu, jön a fagylaltos!” – óbégattuk már az udvarról. Áldott jószívű édesanyánk ilyenkor nem tudta megtagadni tőlünk ezt a ritka élvezetet. Előkereste a bugyellárisát  és kiguberálta a fejenkénti 50 fillért. Ennyibe került akkor egy gombóc. Többre nem is számíthattunk, hiszen három forintért már egy kiló kenyeret lehetett venni.

fortepan_juranyi_attila.jpg

Emlékeim szerint ezeknél a mozgóárusoknál nagyon kicsi volt a kínálat, talán csoki, vanília, málna és citrom közül választhattunk. Azt hiszem, azok a fagyik tejszínt nem is láttak, leginkább víz alapúak voltak, de nekünk nem számított – a mennyekben éreztük magunkat a boldogságtól. Porosan, koszosan, örömtől ragyogó szemmel nyalogattuk a csemegét, próbáltuk minél lassabban, hogy tovább kitartson.

Érdekes, hogy minél jobban öregszem, annál kevésbé rajongok a fagylaltért: szívesebben eszem egy jó süteményt vagy egyéb cukrászkészítményt.

       A képek forrása: Fortepan

  Miranda

 

Ha tetszett a bejegyzésünk, örülünk, ha írásainkat lájkolod és megosztod, vagy továbbküldöd e-mailben.

Látogass el közénk, blogunk

  facebook csoportjába,  

ahol reggel és este is valami érdekessel várjuk követőinket, kedvelőinket. 

Iratkozz fel blogunk

VIDEÓ CSATORNÁJÁRA is,

hogy értesülj legújabb videóinkról!

 

Szólj hozzá

fagylalt emlék falu gyerekkor ötvenes évek Anna Miranda