A költészet napjára

       Olvasunk-e néha verseket? Monoton munkáink, vagy zsibbasztó várakozások, utazás közepette eszünkbe jutnak-e a régen megtanult, szép költemények? Próbára tesszük-e tompuló memóriánkat azzal, hogy el-elmondunk egy verset vagy legalább egy-két versszakot kedves költőnk művei közül? Agytornának sem rossz, s a szép, örökérvényű gondolatok, költői képek felvidítják akár a szürkén induló napokat is.

       Magyarországon április 11-e a Költészet napja. Sokféle érdekes műsor, rendhagyó vagy formabontó irodalmi rendezvény, versmaraton, szavalóversenyek emelik ki ezt a napot a többi „verstelen” nap közül.      Tavaly egy eddig sohasem tapasztalt ünneplési mód keltette fel a figyelmemet. Egy nagy, szépnek egyáltalán nem mondható téren, a buszok, villamosok, és a Hév megállói közelében, a menetrend mellé valaki kiragasztotta kedves versét: Radnóti Miklós Hetedik ecloga c. költeményét. Fehér papírlapra, kézzel írva, oszlopokon, irányjelző táblák mellett ott virított a felhívás: „Míg a buszra, villamosra várakozik, olvassa el Ön is! Legyen közös az élményünk ennek a szép versnek az olvasása közben!"

        Bár fejből is tudom, én is odahajoltam és elolvastam. Szíven ütött! A nyüzsgő forgalom, zaj, tolongás megszűnt, csak a vers, a gondolat létezett … Elnéztem a járókelőket: volt aki ránézett, továbbsietett, majd megtorpant és visszafordul, úgy olvasta végig. Volt akit a kíváncsiság vitt oda: mit nézhetnek annyian, olyan kitartóan? És ő is végigolvasta. Diákok csapata hangosan skandálta a verset, idős bácsi üggyel-bajjal előhalászta a szemüvegét, hogy el tudjon olvasni minden sort. A hangos retekárus is odalépett, üzleti szünetet tartott és végigolvasta.

               Radnóti Miklós:   Hetedik ecloga

Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad

tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.

Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet

és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.

Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,

megtöretett testünket az álom, a szép szabadító

oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.

Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,

Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.

Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?

Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?

És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?

Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?

Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,

úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,

vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;

zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager

őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.

Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,

hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,

szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, -

jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,

s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.

Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák

ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.

Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság

és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra

rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,

s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya

lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.

Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,

horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már

ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,

féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod

íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert

nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.

1944. július

   Ki lehetett ez a kedves EMBER, aki így ajándékozta meg folyton rohanó embertársait? Félre tudta tenni napi gondjait és szép kézírással, legalább tíz példányban leírta ezt a verset, ami számára a legszebb, legfontosabb? Akárki volt is, számomra Ő volt az, aki a Költészet napjának lényegét igazán megértette. És velünk is megérttette.

    Elnéztem az oszlopokhoz hajolók arcát, reakcióit, kisimult arcvonásaikat. És csak akkor vettem észre, hogy a sivár villamossínek között apró, sárga virágok nyíltak …

 Fodor Anna