Tavaszcsalogató mese

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, ahol a kismalac sem túr, egy város kellős közepén, egy panelház sokadik emeletén élt egy öregedő ember öregedő feleségével. A kenyerük javát már megették, dolgos évtizedeik után a nagyváros betonrengetegéből egy természetközeli életre vágytak. Hogy történt, hogy nem, ez az öregedő emberpár egyszer csak egy Csipkerózsika álmát alvó házikó bokroktól, gyümölcsfáktól vadon burjánzó nagy-nagy kertjében találta magát. A házikó rendbetétele után serényen hozzáláttak a már-már dzsungelnek is beillő nagy udvar rendezéséhez. A téli álmából ébredező természetet most tapasztalták meg életükben először ilyen közelről, a maga valóságában. Emberpárunk nagyon megörült, amikor észrevették kertjükben az első csodát, a hófödte virágszárak közül  kikandikáló hóvirág fejecskéjét.

A fagyok elmúltával, a kerti vízcsap beindítása egyszerű feladatnak tűnt. Persze ezzel nem is volt gond, öregedő asszony ezzel könnyen megbirkózott. Ám amikor éppen teendőjét végezte, a kút előtti sűrű, örökzöld növényszőnyegből egy jól kifejlett sikló bukkant elő. Kinek volt nagyobb az ijedtsége nem tudom. A gyors iramban menekülő siklónak, vagy az öregedő asszonynak? Az biztos, hogy asszonyunk torkából oly hangzatos, hosszan kitartó magas C tört elő, hogy a ház ura azonnal körülötte termett. A gyors tanácskozás eredményeképpen megállapították, hogy számolniuk kell ezután természetes „vadon” élő állatállománnyal is.

Már az is élményszámba ment öregedő emberpárunknak, hogy a környéken több gólyafészek is volt a magasabb fák tetején. Hát még az, amikor megérkeztek a lakói ! No de elállt a lélegzetük, amikor egy reggelen az udvarra néző ablakon kitekintettek. Az udvarukban egy gólya sétált fel és alá. Kényelmesen, lassan lépkedett előre, élelem utat kutatva. Biztosan, hogy nem eredménytelenül, hiszen siklók mellett békasereg is táborozott a területen. Öregedő ember és öregedő asszony némán, megilletődve figyelték az ablakon keresztül, a tőlük pár méterre sétálgató madarat.

A házikó helyiségeinek zeg-zugában csendesen megbújó békasereg előőrse éjszakánként felderítőútra indult. Ez már kissé zajosabb tevékenységgel járt, öregedő asszony nem kis rémületére. Fájós derék ide, reumás csontok oda, tornászokat megszégyenítő ugrással az asztal tetejéről adta le nem mindennapi artikulációval segélykérő hívását mélyen alvó ura ébresztésére. Hogy a béka–előőrs hány tagja telepedett meg a lakásban, azt nem számolta emberpárunk. Napközben nemhogy megtalálni, de hírüket-hamvukat se lehetett látni. Mindenesetre alkalmanként mindig csak egy breki merészkedett elő éjszakába hajló időben. Így ment ez hosszú időn keresztül, mígnem az utolsó brekegő is lapátra kerülve a tágasabb helyen találta magát.

Az öregedő ember és az öregedő asszony kerti tevékenységének köszönhetően a gizgazok eltűnésével szem elé kerültek a tavaszt köszöntő színpompás virágok. Az ibolya után a nárciszok, a jácintok, a tulipánok, majd az orgona is felöltötte rózsaszínű ruháját.

Történt egy verőfényes tavaszi napon, hogy öregedő pár a már kalandparknak is beillő házuk táján valami furcsát észleltek. A sárgabarackfán valami csüngött, lógott. Szinte egyik pillanatról a másikra került a fára. Öregedő asszony hümmögött, öregedő ember meg csak vakargatta fejét, komótosan közeledve a történés helyszínéhez. Ahogy közelített emberünk, méhek kezdtek körülötte röpködni. Méhrajzás volt. Ki tudja miért és honnan kerültek oda? Mikorra a kerítéshez odasereglett szomszédsággal vitatták meg teendőket, egyszer csak zümmögő surranást hallottak, és huss, a méhraj odébbállt.

Hetedhét országon innen és túl, öregedő ember és öregedő asszony azóta is szorgosan dolgoznak a minden tavasszal  megújuló, kalandokkal teli kertjükben. Ha az a tavasz el nem múlt volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Izzy

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről. Itt fenn, a jobboldali sávban lájkolással tudsz csatlakozni, vagy

katt ide!