A bocsánatkérés
Vendégként adunk helyet blogunkban János elbeszélésének.
A 2012. év kissé szűkre szabott nyaralásaként öt napot töltöttünk Zalakaroson, ízületeink és egyéb mozgásszerveink karbantartása végett. Az idő is, a környezet is, és a víz is kitűnő volt. Így minden gond nélkül pihentünk, azaz lebzseltünk a medencék közelében. A fürdő sokat fejlődött két év óta, hogy legutóbb ott jártunk. A város feletti dombtetőn - ahol egy kilátó hívogatja a vendégeket a kis-balatoni táj megtekintésére - egy kedves kis vendéglő is van főként nyári nyitva tartással. Maga a hely távol van a beépített városrésztől, így csak egy burkolt út vezet oda fel, amely ott dolgát végezve meg is szakad, és erdei földútban folytatódik.
Történt egy napon, hogy megunva a fürdőzést (mert hogy egyszer csak azt is meg lehet unni), úgy délután négy óra után felautóztunk a vendéglőhöz, amely kitűnő kemencében sült ételekkel csalogatja a vendégeket. Nem voltak csak páran a délutáni órában, így kényelmesen elhelyezkedtünk Nejemmel egy lugassal szegényezett külső asztalnál a teraszon, ahonnan még az erdőre is kilátás nyílt. Míg vártuk a megrendelt kemencés csülköt (már csak a koleszterin szint karbantartása végett is ajánlatos, amúgy pedig „mellesleg” fenséges kulináris élmény), az erdei földúton kibújva a fák közül feltűnik egy látogatókkal, turistákkal roskadásig megtelt városnéző kisvonat, amely mindenben hasonlatos szegedi testvéréhez. Maga a látvány, az, hogy az erdőből egyszer csak előbukkan egy mindenképpen aszfalthoz szoktatott „jószág” az ő összes málhájával, egyszerre volt aranyos is, groteszk is, de legfőképpen meglepő. Nem volt kétséges előttem, hogy ezt itt és most a kilátóval, az erdővel és minden, az objektív által befogható környezettel együtt le kell fényképeznem. Fel is álltam az asztaltól, és sietve, hogy az élmény hatása ne múljon, kiléptem a kerthelyiségből és lefényképeztem a kisvonatot, úgy ahogy van.
A városnéző sofőrje azonban eléggé hivatalos és mértéktartó módon rám szólt: - Van magának engedélye arra, hogy lefényképezzen? Mire én csak annyit válaszoltam, hogy - Nincs, de nem is sikerült a felvétel. Próbáltam viccesre fordítani az idegenforgalmi helyeken egyébként is meglepő kérdést és számonkérést. Ezzel a magam részéről lezártnak is tartottam a dolgot, és visszaültem asztalunkhoz. A kisvonat azonban a kilátónál negyedórás pihenőt tartott a vendégek részére a látnivalók megtekintése céljából, ezért annak vezetője is szünetet tartva betért a vendéglőbe, néhány szót váltani az ott serénykedőkkel. Jómagam hallótávolságon belül ültem és meglepődve hallottam beszámolóját, amit egy kis fazon fényképezéséről adott elő a vendéglősnek nem kis felháborodással. Még arra is futotta a felindultságából, hogy „az anyja teáját” (ezt most azonnal oroszra kell fordítani, mielőtt a tintapatron feketéből pirosa váltana). Ne is mondjam, kissé fejbe kólintott a szöveg, és abban a pillanatban kényszert éreztem arra, hogy személyesen tisztázzam a konfliktust. Felkelve helyemről a pulthoz mentem, ahol a diskurzus folyt, bekapcsoltam a fényképező gépemet visszanézésre. Megszólítva a kisvonat vezetőjét, mondtam:
- Uram, bocsánatot kérek a fényképezésért, valóban nem volt erre engedélyem. Ezzel egyidejűleg a fényképezőgép kivetítőjében a képet felé fordítottam, és minden bizonyság okáért szeme láttára a képet kitöröltem, majd ismételt bocsánatkérés után visszaültem az asztalhoz, hogy tovább fokozzam a csülökre való várakozás izgalmait. Nem tudtam, hogy mit tettem ezzel a bocsánatkéréssel, ami számomra csak úgy adódott, mint szükségszerű kötelesség. Nem telt bele talán két perc sem, a vonat vezetője az asztalunkhoz jött, és ő kért bocsánatot. Elmesélte esetét, hogy egy alkalommal valakinek átengedte a kisvonat vezetését néhány méterre, és valaki lefényképezte azt, hogy nem ő vezeti a vonatot. Ennek következménye pedig rendőrségi feljelentés, abból adódóan pedig súlyos pénzbüntetés volt. Ezért „allergiás” a fényképezésre. Ismételt bocsánatkérést követően távozott. Néhány perc múltán azonban újra visszajött asztalunkhoz – még a jól megérdemelt csülök megérkezése előtt – és egy kis szárnyas angyal kerámiával ajándékozott meg bennünket azzal a megjegyzéssel, hogy ez vigyázzon ránk utjaink során. Ez az angyalka a városnéző kisvonat védő angyalkája volt, de most nekünk adja. Megköszöntem a gáláns ajándékát, és az úr távozott.
Talán ennyi is elég volna a beszámolóhoz, meg talán kerek is, így ahogy van, és a vége is megfelelő, ám van és volt egy kis bökkenő az egészben, aminek konzekvenciáját most már magamnak és magamban kell levonni. Kérdések sora vetődik fel: - Kell-e nekem akkor is jól érezni és elereszteni magam, amikor erre nincs fogadókészség a partner felől? - Kell-e nekem „jópofizni” idegenek felé, akik talán nem is vevők erre abban a pillanatban? - Kell-e nekem mindenre reagálnom, hisz megtehettem volna, hogy nem hallom meg a bárpultnál elhangzó diskurzust? - Egyáltalán kell-e nekem kontaktust teremtenem bárkivel is? A furcsa kérdések egyértelmű válaszokat követeltek, amiket már meg is válaszoltam magamnak. Csak egyet sajnálok, de azt a legközelebbi zalakarosi üdülésemkor pótolni fogok: egy kézfogást a kisvonat vezetőjével!
Kelt 2012. augusztusában
Egy évvel később
2013. nyarán elkövetkezett az újabb – egy év múltán esedékes – zalakarosi üdülés. Az okok, tünetek és mindenféle más körülmény, ami ezt indokolta, változatlanul fennálltak (kezdek hitetlen lenni a reumatológusok javaslataiban, de ez az én dolgom). Újfent útnak eredtünk Nejemmel és Anyósommal, hogy élvezzük a gyógyvíz valamiféle testet, ízületeket megújító hatását. Még útrakelésünk előtt jutott eszembe az egy évvel ezelőtti „kalandom” a kisvonat vezetőjével, Istvánnal, akinek sem címét, sem vezeték nevét nem tudtam. Gyanítottam azonban, hogy miután rendszeresen vendégeket szállított a kilátóhoz, az ottani vendéglősök minden bizonnyal ismerik, és valamiféle kontaktusban is vannak vele. Azt is elhatároztam, hogy nem hagyatkozván a találkozásbeli véletlenre, jelezni fogom közvetítők által a bizonyos „kézfogásos” járandóságomat, nehogy végképp fura városias idegen, s mi több, érzéketlen hapsinak a benyomását hagyjam hátra magam után (akár évek múltán is).
Készültem tehát az útra, első sorban a – még a múlt évben írt - megemlékezésemmel, mint levéllel, amit a barátság gondolatával, na meg a szegedi lét által „kötelezően előírt kis szegedi paprika csomaggal” megtűzdelve borítékoltam. Cím pedig ez volt: Istvánnak, a városnéző kisvonat vezetőjének, kézfogás helyett. Feladó: A. János Szeged. Ennyi elég is volt (részemről). Már csak az alkalom váratott magára Zalakaroson, hogy – a már két évvel ezelőtt „megalapított” családi hagyomány szerint – megkívánva (és fogainkat ennek megfelelően kifenve) a kemencében sült csülök kulináris élményére újfent sor kerüljön a Kilátó Vendéglőben. Így is lett, és a vendéglőstől érdeklődtem István felől, aki a múlt évben a kis vonattal fuvarozta a vendégeket. Ő elmondta, hogy sokat változott a világ egy év leforgás alatt, Istvánt hónapokra súlyos betegség kényszerítette ágyba, ám Istennek hála, az agyi érszűkületi betegségéből sikeresen felépült. A városnéző kis vonatot már nem vezetheti, de a vendéglőbe ő szállítja a szódavizet. („Sic transit gloria mundi.”) Kértem, hogy adják át neki levelemet és üdvözletemet, amit meg is ígértek.
A csülök ebben a tekintetben mindössze indok és egy kis körítés (egyébként finom) volt. A küldetésem célja viszont - az, hogy teljesíthettem lelki igényemet azzal szemben akivel egyszer egy szituációban találkoztam - teljesült.
Szeged, 2013. augusztus 1.
János