Kora gyermekkori emlékeim
Első emlékem húgom születéséhez kötődik
A minap szemembe ötlött egy cikk, ami a gyermekkori amnéziáról szól: miért nem emlékezünk vissza azokra a dolgokra, amik 3-4 éves korunk előtt történtek velünk. Több tudományos magyarázat is van, amiket nem szeretnék itt taglalni, viszont ihletet kaptam arra, hogy megosszam veletek a saját tapasztalatomat. Az a helyzet, hogy az én legkorábbi emlékeim is 3 éves koromra tehetők. Él ugyan bennem egy kép, amiről nem tudom, emlék-e, vagy csak a szüleim elbeszélése nyomán alakult ki. Kicsi vagyok, olyan másfél éves körül, járókában állok és repesve nyújtogatom a kezem a csillogó-villogó karácsonyfa felé.
Apukámmal, 2 éves lehetek
Első, valóban tudatos emlékeim a húgom születéséhez kötődnek. 3 éves és 3 hónapos vagyok, nagymamámmal megyünk meglátogatni anyukámat a kórházba, aki már a szülés előtt benn fekszik. Rekkenő meleg nyári nap. A kórház kertjében várunk anyukámra. Nagyon boldog vagyok, hogy láthatom, de főleg azért, mert nagymama egy zacskó csizma alakú cukorkát vett nekem útközben. Szopogatom a cukorkákat, amik pirosra festik a kezem, a szám. Meglátom anyukámat, aki fehér alapon zöld virágos pongyolájában sétál lefelé a lejtős úton. Aztán hazamegyünk és otthon sírdogálni kezdek, mert hiányzik nekem. Nagymamám nem győz vigasztalni. Másnap este apukám vidáman toppan be az ajtón – megszületett a húgom! Anyukám a látogatásunk után gyalog ment fel a (nem tudom, hányadik) emeletre, amitől megindult a szülés.
Anyukám, abban a bizonyos pongyolában
Körülbelül egy hónappal később egy balatoni SZOT-üdülőben nyaralunk, szüleimmel és újszülött testvéremmel. Az épületből csak a gyermekmegőrzőre emlékszem, ahol számomra fantasztikusan sok érdekes játékszer volt. (Otthon alig voltak játékaink.) Egy nap csónakázni megyünk más ismerősökkel. Már jól benn járunk a tóban, amikor kiderül, hogy a csónakba befolyik a víz. Anyukám, karjában az alig egy hónapos csecsemővel, nagyon megijed. A felnőttek meregetik ki a vizet, végül szerencsésen partot érünk.
Kép forrása: Fortepan, Rigó László
Már ősz van, a testvérem olyan 3 hónapos lehet. Egy reggel a sírására ébredek. Rájövök, hogy egyedül vagyunk otthon, anyukám és nagymamám elmentek valahova – boltba vagy piacra. A baba egyre csak bömböl. Kiveszem a kiságyból és felteszem a konyhai díványra. Kibontom a pólyából. Ez tetszik neki, abbahagyja a sírást, vidáman rúgkapál. Próbálok elhelyezkedni vele a díványon: a fal mellé teszem, melléfekszem, de elég szűk a hely. Amikor lenézek a földre, megrettenek, hogy le találok esni, ezért én fekszem a fal mellé, a húgomat pedig átpakolom a szélére. Ekkor ér haza nagymamám és anyukám, aki falfehérre sápad, amikor meglátja a helyzetet. Soha többé nem hagytak egyedül bennünket.
Kép forrása:Pixabay
Érdekes, hogy az öcsém születésére szinte egyáltalán nem emlékszem, pedig akkor már öt és fél éves voltam. De arra igen, hogy olyan 8-9 hónapos korában, amikor a járókában kirakták az udvarra, előszeretettel kapirgálta ki a földből a kavicsokat és szopogatta őket, néhányat le is nyelt. Szerencsére baj nélkül megúszta, a kavicsok végül a pelenkában landoltak.�
Testvéreimmel
Első osztályos lettem. Jól emlékszem az első napomra. Rettentő büszke vagyok, hogy már én is járhatok iskolába. Egyedül, illetve a környékbeli gyerekekkel együtt megyek – senki nem kísér el a felnőttek közül. Nincs nagyon messze, olyan 15 percre. Az ünnepélyes sorakozó után beterelnek egy terembe, neveket sorolnak fel. Az enyém nincs köztük. Több társammal együtt elveszetten álldogálunk a fal mellett, majd az egyik tanítónő szól, hogy menjünk vele. Egy teljesen más épületbe vezet minket, ami pár percre van csak onnan. Kiderül, hogy mi ott fogunk tanulni – ez az úgynevezett „Fényes” (hogy miért ez a neve, máig fogalmam sincs). Tulajdonképpen egy lakóház, aminek az egyik szobáját tanteremmé alakították át. Elkezdődik a tanítás. Se írni, se olvasni nem tudok még. Pálcikákat, köröket rajzolunk, a házi feladat egy fél oldal megtöltése körökkel. Sírva kínlódom otthon a leckémmel, nagyon nehezen megy. A szépírás soha nem ment, kaptam is miatta körmösöket.
Negyedikes osztályképem
Még egy utolsó, későbbi emlék. Már majdnem 9 éves vagyok. Egy téli reggelen furcsa zajokra ébredek, a dívány ugrál alattam. A nagy, masszív ruhásszekrények ide-oda dülöngélnek, ajtajuk ki-be csapódik. Tárgyak potyognak le az éjjeliszekrényről. Anyukám rémülten ül az ágyon, földrengés van, mondja. De nincs időnk nagyon megijedni, mert pár perc az egész, már el is múlt. Ez volt az 1956. január 12-i, 5,6 erősségű dunaharaszti földrengés, amely a mi községünkben szerencsére nem okozott nagyobb károkat.
Első kép:húgommal
Miranda
