Gondolataim gyakran emlékeket vetítenek elém. Most éppen egy gyerekkori reggel bukkant fel előttem szüleim társaságában. 





Az önálló életem 30 évesen kezdődött, amit édesanyám egy kedves nagynénjének sajnálatos távozása tett lehetővé. Ő egyedül élt egy komfort nélküli egyszobás tanácsi lakásban. Mivel mi ápoltuk, megigényeltem a lakást, és jogszerűen kiutalták számomra. Az ingatlankezelő vállalat kifestette, és átadta a kulcsokat. Izgatottan rendeztem be, és csinosítottam. 
Fennállásának 200. évfordulóját ünnepelte az MTA 2025-ben. Ekkor nyílt a Borúra derű című, 2026 végéig nyitva tartó kiállítás, ami az MTA Könyvtárának 1826-os létesítésére is emlékeztet. Tulajdonképpen ez két egybefüggő kiállítás: a Könyvtár kincseinek időszaki kiállítása mellett szenzáció a Művészeti Gyűjtemény pompásan felújított termeinek újranyitása, az új állandó kiállítás. 


Rég jártunk Hódmezővásárhelyen, az Őszi tárlat jó programnak ígérkezett. 

Az idős hölgy belépett a kávézó ajtaján. Jóval előbb érkezett a megbeszélt időnél, mert úgy gondolta, hogy így ő választhatja meg az asztalt, ahol ülni fognak. A tágas kávézóban elég sokan voltak. Még nem döntötte el, hogy hová üljön le, amikor az egyik asztalnál észrevett egy ismerősnek tűnő férfi arcot. Most kifejezetten zavarta, hogy valaki ismerheti, így sietősen vágott át a helyiségen, majd leült egy távolabbi asztalhoz. 
Amikor nyugdíjba mentem, örültem a szabadságnak: utazgatni fogok, meglátogatom a rokonaimat, barátaimat itthon és külföldön, színház, mozi – egyszóval, úgy fogok élni, mint Marci Hevesen!