Az idős kor új élethelyzetet hoz: az idősödő emberek gyakran találják szembe magukat az elmagányosodás és az anyagi helyzet romlása okozta gondokkal. Szerencsére akadnak jó megoldások. Új sorozatunkban ezeknek járunk utána.

Két kedves ismerősöm történetét mondom el – talán másoknak is hasznára lehet a példa, ahogyan idősödő korukra közösen szervezték meg az életüket.

Rózsika és Erzsike egy vidéki kisvárosban élnek, mindketten hetvenes éveik elején járnak. Ismeretségük még aktív korukból származik, munkájuk kapcsán gyakran találkoztak. Szívesen voltak együtt baráti összejöveteleken, társaságban is, vagy a férjekkel közös programokon.

Rózsika szép kertes házban élt, büszke volt a virágaira, a finom szőlőt adó lugasra, a jóízű gyümölcsökre; férjével közösen sokat és örömmel dolgoztak a kertjükben. Gyermekük sajnos nem született, de ezt a bánatot leszámítva boldogan éltek. Mindkettejüknek szép hivatása volt, örömüket lelték benne. A férj azonban sajnos megbetegedett, állapota évről évre egyre csak rosszabbodott, hiába volt az orvosok kezelése és felesége kitartó, szerető ápolása … Rózsika 58 évesen özvegy maradt. Ő lett a család, a kiterjedt rokonság „segítő angyala”: ha hirtelen megbetegedett valaki – kisgyerek vagy felnőtt – ő készséggel ápolta, ha ünnepségre készültek, Rózsika finom süteményei, tapintatos segítsége sok munkától mentesítette a háziasszonyt. A családban mindenki szerette, és ő is megnyugvást talált abban, hogy a hasznukra lehet. Az évek viszont teltek és a sok munka, trappolás után érezni kezdte a következményeket. Egyre nehezebben bírta fenntartani és takarítani a számára már túl naggyá vált házat, a kerti munkákat elvégezni. Megoldást kellett találnia, de úgy akarta, hogy lehetőleg senkinek se legyen terhére.

Erzsike is eltemette a férjét, szívinfarktus vitte el. A nehezen múló bánat, a folytonos lelkiismeret furdalás („miért is nem figyeltem jobban rá, az intő jelekre!”) az ő egészségét is kikezdték: daganatos betegséget diagnosztizáltak nála. Külföldön dolgozó gyermekeit nem akarta megijeszteni – elég volt a saját ijedtsége, félelmei – így hát Rózsikához fordult: őszinte megértést, együttérzést és bátorítást kapott tőle. Elkísérte a vizsgálatokra, bátorította a műtét előtt és után, vele volt a sugár- és kemopterápia nehéz időszakában is. És Erzsike talpra állt, visszatért az életkedve, humora. Sokat beszélgettek is és végül azt sütötték ki, hogy jó lenne egymás közelében lakni. (Rózsika ugyanis naponta 5-6 km-t kerékpározott, a kertvárosból a városközpontba, hogy barátnőjét ápolhassa.)

Nem volt könnyű döntés, de Rózsika végül eladta a házát és vett egy szép, kétszobás lakást abban az utcában, ahol Erzsike is lakik. Külön lakásban laknak ugyan – így megmaradhatott a függetlenségük is – de a mindennapi teendőket közösen végzik. Minden fontos dologban egymás segítségére tudnak lenni.

Közösen főznek – és természetesen közösen is vásárolnak be. Előre eltervezik a heti menüt, így elkerülik, hogy napokon keresztül ugyanazt az ételt kelljen enniük (mint ahogyan ez gyakran megesik azzal, aki egyedül él). Újítanak, új recepteket próbálnak ki, örömmel tevékenykednek a konyhában. Odafigyelnek az egészséges étkezésre, a helyes arányokra és mindig szépen megterítenek. „Aki maga néz a tálba, azt az étel nem kínálja.” – tartja a mondás, s ezt ők mindketten átélték már. Most vidáman, beszélgetve ebédelnek-vacsoráznak – és persze együtt is mosogatnak.

Befőzni, lekvárokat, savanyúságokat eltenni télire - egyedül nem kifizetődő. Ha viszont ketten szedik a gyümölcsöt, passzírozzák a paradicsomot, ha együtt szervezik meg ezt a hasznos munkát, máris megéri. Így biztosan tudják, hogy tartósítószer, ízfokozó, stb. nélküli, jó minőségű ételt fogyasztanak.

Sok apró praktikát is felfedeztek: elég egy hetilapra előfizetni, hiszen mindketten olvashatják. Elég, ha a pedikűrös az egyikük lakásában kezeli, ápolja mindkettejük lábát – így csak egy kiszállási díjat kell fizetniük. A nagytakarítást, ágyneműmosást, szőnyegtisztítást nem csak gyorsabban lehet együtt elvégezni, hanem biztonságosabban is: egyikük a létrát tartja, míg a másik a kimosott függönyöket felteszi. Erzsike varrógépén sokféle javítást, alakítást is el tud végezni. Az életmódjukat megkönnyítő kisebb-nagyobb beruházásokról, új ötleteik megvalósításáról is hosszan tudnék még írni.

Egykori főnöknőjüket, egy kedves, 85 éves, már nehezen mozgó asszonyt is „istápolnak”: autóval viszik az orvosi vizsgálatokra, ügyeket intézni, vagy csak úgy, egy kis kocsikázásra, nézelődésre. Mert az autóvezetésről sem mondtak le: tudatosan formában tartják magukat, hol egyikük, hol másikuk autóját használják, ha a városon kívül akad dolguk. Persze több száz kilométeres utakra már nem vállalkoznak, éjszaka sem vezetnek – de azért megőrizték a mobilitásukat.

Együtt mennek nyaralni, évente-kétévente egy-egy külföldi útra is befizetnek – és boldogan mesélik élményeiket. Figyelik a színházak műsorát, különböző koncertekre, a megyeszékhelyre szervezett buszos színházlátogatásokra is eljárnak.

Tavaly gondoltak egy merészet: beiratkoztak a városi könyvtár által időseknek szervezett számítógépes tanfolyamra. És vettek közösen egy laptopot! Beosztják, hogy melyik nap ki használja a gépet, leveleznek, tájékozódnak, érdeklődnek a számukra fontos dolgok iránt. Kitárult a világ!

Mindketten magabiztosabbak, bátrabbak lettek, mert tudják: ha bármi baj történne, ha bármiben segítségre lenne szükségük, ott van a közelükben az igaz barátnőjük. A szerető családtagok a legjobb szándékuk ellenére sem tudnak perceken belül ott-teremni, meg nem is szívesen riasztanák őket, legfeljebb komoly baj esetén.

Rózsika és Erzsike megtalálták a számukra legjobb megoldást: egymást segítve, egymásra odafigyelve elérték, hogy szorongás, félelmek nélkül, biztonságban élhetnek. Le lehet, és le is kell győzni a bánatot, a bezárkózó szomorúságot. Érdemes újra felfedezni régi barátságokat, használni  az újdonságokat, az új technikai vívmányokat is.

A kedves, idős blog-olvasó, aki e gondolatokat éppen most olvassa – már ezen az úton jár. Rózsikáékkal és velem együtt.

Fodor Anna