Visszaemlékezés egy friss zenei élmény kapcsán.

Onczay Csaba előadóestje Szegeden

Legyen a zene mindenkié! Ez volt Kodály Zoltán kívánsága, aminek létjogosultságát nehéz lenne vitatni, hiszen a zene, annak minden megnyilvánulása, így a könnyűzene is, lelki táplálék, ami nélkül lehet élni, de nem érdemes.

Hallgatása közben elszabadul a fantázia ismeretlen tájakra, vagy azonosul a bánattal, örömmel, ami épp a lelkünkben él. Elfojtott könnyek potyoghatnak egy elvesztett kedves személy emlékére a zene katarzisaként.

Az én életemen gyerekkorom óta végigvonul a zene valamilyen formában. Kezdve attól, hogy anyukám ének- és hegedűtanár nagynénje hegedűt adott a kezembe, folytatva zongoratanulásommal, (amit jobban kedveltem), közben iskolai, zenedei zenekarban való részvételemmel, majd énekkari tevékenységemmel. Nem voltam tehetség, inkább szorgalmas, mégis nagy ajándéka az életemnek a zene iránti affinitás, a harmóniák élvezete, ami sok nehézségen átsegített, és a mai napig plusz tartalmat ad napjaimnak. Épp mostanában kaptam meghívást egy régi ismerős előadóestjére. Onczay Csaba Kossuth- és Lisz-tdíjas, Érdemes Művész, (sok más kitüntetés mellett), nemzetközileg is elismert csellóvirtuóz bensőséges, lírai interpretációjú, rövid lélegzetvételű számai hangzottak el, némelyik Vígh Andrea hárfaművésszel duóban. Érdeklődésemet fokozta, hogy Csabával egy zenekarban játszottunk az általános iskolában, azóta személyesen nem láttam, de mindig hallottam sikereiről. Az én zenekari próbálkozásomat enyhe túlzás hangszeres játéknak minősíteni, ezt az alábbi képen önkritikus háttérben maradásom is jól illusztrálja.

Iskolai zenekar

Az esten előadott slágerdarabok, mint pl.: Bach: Arioso, Massenet: Meditation, vagy Kodály Szólószonátájának 2. tétele hallgatása közben elmerengtem a régmúlt ifjúságon, hiszen közben 70 évesek lettünk. Ez mit sem változtat a szépségre, a művészi értékekre is nyitott fiatal lelkünkön. Néhányan megjelentek ezen az esten a régi osztálytársak közül is, mintha egy titkos társaság részesei lettünk volna.  Az előadóművész, de a megszámlálhatatlan magyar zenésztársadalom is mindig lenyűgözött virtuozitásával mint rajongó, lelkes amatőrt.

Iskolai kórus

Hosszú énekkari éveim alatt olyan kiváló muzsikusok „keze alatt” dolgozhattam, mint a Zenebarát kórust alapító Vaszy Viktor szegedi színházigazgató, Pál Tamás karnagy, későbbi zeneigazgató, a japán vendégkarmester, Kobajashi Ken Ichiro, aki a hazánkban rendezett karmesterverseny győztese volt. Kivételes élmény volt a szegedi Dómban az ő vezényletével énekelni Verdi Requiemjét. Olyan híres hangok voltak oratóriumkórusunk szólistái, mint Gregor József, Karikó Teréz, Tokodi Ilona, Altorjay Tamás, Réti Csaba, Vajda Julianna, Szonda Éva, hogy csak a szegedieket említsem. Tokodi Ilona és Vajda Julianna, későbbi operaénekesek,  dr Mihálka György, szeretett Gyuri bácsink szakszervezeti kórusában velem együtt énekelték a rövidebb madrigálokat, dalokat, Kodály és Bartók műveit. Innen indultak a hírnév felé.

A talentummal való találkozásaim során is megtapasztalhattam, hogy az igazi nagyságok szerények, alázatosak úgy a zene, mint embertársaik szolgálatában.

Kórusbeli ténykedésem során közel kerültem az oratóriumirodalom olyan nagyjainak műveihez, mint Bach, Beethoven, Haydn, Händel, Dvorzsák, Verdi, Kodály. A Szegedi Szabadtéri Játékokon pedig az operák gyöngyszemeinek kóristája lehettem. Mindeközben olyan közösségben élhettem fiatal éveimet, melynek tagjai "egy húron pendültek", némelyikükkel ma is ápolom a barátságot.

Ezen az archív felvételen Verdi Requiemjét Vaszy Viktor vezényli és a mi kórusunk énekel.

https://www.youtube.com/watch?v=2DYh_fpft3U

Kodály Zoltán fenti kívánságát ő maga indokolja nagyon szemléletesen: 

"Lehet élni zene nélkül is. A sivatagon át is vezet út. De mi azt akarjuk, hogy az ember ne úgy járja végig élete útját, mintha sivatagon menne át, hanem virágos réteken."

Annaróza