Ki is volt itt előbb?

Hajnali ötkor felébredni bosszantó dolog. Nem úgy nyáron, kinn a telken. Álmosan kibotorkálva elhúztam a függönyt és boldogsággal töltött el a látvány. A látóhatár már vörösödött és pár perc múlva a nap izzó korongja  kiemelkedett a hegyek mögül, hogy megkezdje pályáját az égen. Egy perc elég volt, hogy bamba álmosságomat legyűrjem, kinyissam az ajtót és kirohanjak a teraszra, hogy méltón fogadjam a nap első sugarait.  A horizont aljáról jövő még gyenge, vörös sugarak varázslatosan festették  meg a kertet és a kis faházat. Nem bírtam ki, hogy ne csináljak néhány felvételt.

Közben azért lopva körbepillantottam, nem jár-e más is a telken. A hajnali és az esti órákban, amikor még nagy a csend és háborítatlan a kert,  előfordul  hogy kényelmes cammogással áthúz a telek végében egy vaddisznó, felmászik a fára egy nyest, vagy a hegyről könnyeden szökellve leszalad egy szarvas. Évtizedek óta tanulgatunk együtt élni velük, és újabban egyre több jelzést adnak, hogy ők voltak itt előbb. Mi emberek az erdőt felparcelláztuk, a fákat kivágtuk, házakat húztunk a telkekre, kerítéseket állítottunk. És azt mondtuk nekik: ez most már a miénk, ti éljetek máshol,  keressetek magatoknak új élőhelyet. Mindezt magyarázatként mondom, leginkább magamnak, mióta pár hete egy új „vendégünk” van egy kis róka személyében.

Legelőször egy esti félhomályban vettem észre, szép csendben ült le velem szemben, miközben esti tornámat végeztem a teraszon. Ijedtemben berohantam a házba, s csak a csukott  ablakon át szemléltem meg a vöröses színű, sovány  kis rókát.  Pár nap múlva hajnalban jött, olyan bátran ült le a terasz mellett, hogy le is tudtam fényképezni. Lecövekelt, mint aki a reggelijére vár.  Arra gondoltam, hogy családját elvesztett  kis állat lehet és legszívesebben a  hűtőszekrény egész tartalmát kipakoltam volna, hogy jóllakassam. De nem volt merszem hozzá, mert rémlett, azt olvastam, hogy azok a rókák merészkednek közel az emberhez és mutatkoznak nagyon szelídnek, amelyek a veszettség betegségét hordozzák.

Másnap reggelre eltűnt az éjszakára mindig kívül hagyott viseltes kerti klumpám egyik fele, majd következő nap egy másik kinn hagyott papucsom fél párja. Kis VUK éjjel ott járhatott és jobb híján ezt vitte el magának odújába. Gondolom csalódott lehetett, mikor rájött, hogy az emberszagú valamit nem lehet megenni. De az is lehet, mondogatom tréfásan a történetet elmesélve, hogy most  a papucsaimban jár. Azóta vettem egy új klumpát, de nem hagyom kinn éjszakára.

Pár napja korán reggel  a szobában ültem és feltekintve láttam, hogy vékonyka, vöröses lábacskák trappoltak át a teraszon. A fejét nem láttam, de  bizonyos, hogy kis barátunk járt arra újra.

Azóta a netet bújom, hogy kiokosodjak róka-ügyben. Annyit tudtam meg, hogy manapság a rókák nem ritkán bukkannak fel lakott területen. Merészek és élelmesek, leginkább a tyúkokra vadásznak, vagy egyéb ehető dologra, ételmaradékra. Hozzászoktak az ember közelségéhez. Ebben a nagy melegben bizonyára nagyon szomjasak is. És túlszaporodtak, mert  az élőhelyük területe nagyon összezsugorodott, és  rájuk vadászó ragadozók - medvék, farkasok - alig vannak. Kinek kellene  kis Vukról gondoskodnia, hogy legyen mit ennie télen- nyáron?  Hogy  legyen mivel megtömnie a bendőjét, ha már a világra született? Sose törtem a fejemet ilyen gondolatokon, de most, hogy a ez kis róka idevetődött, ezek a kérdések foglalkoztatnak. Segíthetünk-e mi, emberek, vagy ne avatkozzunk bele még jobban a természet dolgaiba?

    Cecilia