Húsz éves voltam, amikor egyetemistaként egy nyáron az NDK-ban dolgoztam egy papírgyárban. Úgy terveztem, hogy a munka befejezés után, hazafelé menet eltöltök még néhány napot Drezdában, és megnézem a várost. Tervem azonban meghiúsulni látszott, mert nem találtam  szállást a városban.

Az állomással szemben volt egy könyvesbolt, ahová bementem, hogy könyvekre költsem megmaradt pénzemet és aztán vonattal hazautazzak. A könyvek válogatása közben szóba elegyedtem egy fiatal eladónővel, aki azt mondta, ő tud számomra szállást pár napra. Egy cédulára felírta a címet, elmagyarázta, hogyan menjek oda, és a lelkemre kötötte, hogy 6 óra előtt ne jelenjek meg. Amikor a nehéz, vulkánfíber bőröndömet magammal vonszolva megérkeztem a megadott címre, egy omladozó vakolatú, szebb napokat látott villába, a könyvesbolti eladó lány nyitott ajtót. Nem akarta előre elárulni, hogy ő és családja lesznek a szállásadóim. A velem egykorú szőke, szeplős Ulrikével összebarátkoztunk, öt napot töltöttem náluk, nappal a várost jártam, miközben ő a könyvesboltban dolgozott, majd esténként vacsora mellett nagyokat beszélgettünk. Szívembe zártam ezt az ismeretlenül segítségemre siető német lányt.

 Drezda 1960-as évek        Forrás: Fortepan

Még az év szeptemberében Ulrike viszonozta a látogatást, egy hetet töltött nálunk, egy vidéki városban lévő otthonunkban, és még szorosabbra fűződött a barátságunk. Aztán két és fél évtizeden át jöttek-mentek közöttünk a levelek, fényképek esküvőről, gyerekek születéséről, cseperedéséről, életünk kisebb-nagyobb viszontagságairól, de újra találkozni sajnos nem sikerült, bár sokszor terveztük. De így is jó volt tudni, hogy van a távolban egy melegszívű barátnőm.

Egy őszi este minden előzetes értesítés nélkül egy riadt tekintetű fiatal fiú és egy lány csengetett be hozzánk. Kiderült, hogy Ulrike fia az, a menyasszonyával, és egy éjszakára szállást kértek nálunk. Természetesen vendégül láttuk őket. Nagyon titokzatosak voltak, korán, hajnalban már indultak is tovább. Másnap értesültünk az újságokból arról, hogy a magyar-osztrák határt megnyitották az NDK állampolgárok előtt, hogy aki akar, szabadon távozhasson Magyarországon át nyugatra. 1989 szeptemberét írtuk. 

 NDK menekültek, 1989       Forrás: Fortepan

Ulrikével való levelezésünk ezt követően megritkult, csak elvétve jött-ment egy-egy levél, amelyből kiderült, hogy fia után ő és férje is átköltöztek – akkor már legálisan - az egyesült Németország nyugati felébe. Később még megtudtam leveleiből, hogy elvált a férjétől, fiától született egy unokája, de ők is elváltak, aztán munkahelyi gondjai is lettek, élete zaklatottá vált. Barátságunk még megérte a közösségi média első állomását, az iwiwet, de furcsa módon a régi barátságokat újjáélesztő facebook korszak a mi sok-évtizedes barátságunk végét jelentette.  Eltűnt a szemem elől, és hiába keresem őket azóta is a világhálón, és a régi címen, nem lelem nyomukat.

Ulrike is a hetedik X-et tapossa. Jó lenne egyszer még találkoznunk!

  Cecilia