Ember tervez, tömegközlekedés végez

Májusban meglátogattam lányomékat. Most is, mint máskor, egyedül bebuszoztam a Citybe, mert imádok bolyongani, nézgelődni a saját tempómban.  Határozott célom is volt, a National Gallery (Nemzeti Galéria) újabb meglátogatása, még fel nem fedezett festmények megismerése, esetleg egy új időszakos tárlat megcsodálása.

Felszálltam a már megszokott járatomra, amely máskor pont a helyszínen rak le, a Trafalgár téren (Trafalgar Square). Most viszont egy jóval korábbi állomásig, a Lambeth hídig (Lambeth bridge) vitt, aminek kiírását láttam ugyan, de bele sem gondoltam, hogyan fogok tovább menni. Amikor leszálltam, tudatosodott bennem, hogy gyalogosan kell folytatnom utamat. Utólag próbáltam felmérni - a Google szerint légvonalban 1,6 km volt ez az út -, de mivel sem átúszni nem tudtam a folyót, sem átrepülni felette, minimum 3-4 km-re saccolom a távolságot.

Távolban a Parlament

A Temze-part sétányán élveztem a jó levegőt, a túloldalon a Parlament (Palace of Wesminster) látványát, a folyón úszkáló városnéző hajókat, és azt a miliőt, amit annyira szeretek. Szinte örültem, hogy korábban le kellett szállnom a buszról (mint kiderült, útlezárás miatt). A következő, Westminster hídon (Westminster Bridge) átsétáltam a fotózkodó turisták közt,  a túloldalon egy skót bőrduda dallamainak kíséretében.  Sajnos London jelképe, a Big Ben tornya becsomagolva fogadott, felújítás miatt.

A Big Ben "becsomagolva"

A híd tövében újdonságként városnéző triciklik várták az idegeneket, de a 30 fontos minimumösszeg további gyaloglásra ösztönzött. A hídról jobbra kanyarodva a Temze túlpartján, a Viktória sétányon (Victoria Embankment) folytattam utamat, ahol több száz méter megtétele után lehuppantam egy üres padra, egy kis energiapótlásra, beleértve elemózsiám elfogyasztását is.

A London Eye

A túloldalon a London Eye forgott méltóságteljesen, alig érzékelhető sebességgel. Erőre kapva nekivágtam a második etapnak. Hamarosan felfedeztem egy szép domborművet The Battle of Britain (Angliai csata) felirattal, amely a II. világháborúban a brit és német légierő küzdelemsorozatának állít emléket. Egy kóreai fiatalember a harcosok pózában tetszelgett kedvese előtt, aki bőszen fotózta „hősét”.

A harcososk szobra és egy pózoló fiú

A Temze-partról lekanyarodtam egy utcára, ami a Whitehall Street-re vezetett, szemben a királynő lovas gárdistáinak szoborszerű mozdulatlanságával. A kis keresztutcán pedig egy épület előtti magas oszlopokon egy-egy női akt vonzotta tekintetemet. A Whitehall út egyenesen a Trafalgár térre vezet, már csak párszáz méter választott el uticélomtól. Eredeti tervemről, a képtárlátogatásról azonban le kellett mondanom, mert nemcsak utam, de erőm végére is értem.

A Trafalgár tér esőben

Ezért egy kőpadra rogytam le, és a külső „képtárban” gyönyörködtem: a fölém magasodó Nelson admirálisban, az emlékoszlop tövében őrködő 4 oroszlánban, a szökőkutak gyönyörű szobraiban, a tágas teret körülvevő épületegyüttesben, melynek központi része a klasszicista stílusú Nemzeti Galéria. A téren nyüzsgő, bámészkodó emberek, az oroszlánokat meglovagoló gyerekek fokozták csendes szemlélődésem örömét, melynek csak az eleredő eső vetett véget. Szerencsére egy kedves kávézó a Nemzeti Galéria előterében egy időre jó búvóhelynek bizonyult.

Nyüzsgő élet a Trafalgár téren

Sajnos az égi áldás tovább folytatódott, és informálódásomra elmondták, hogy a közelben hol tudok felszállni megszokott járatomra. Nem számoltam azzal, hogy hétköznap lévén pont a csúcsforgalom kellős közepén, sőt szakadó esőben hiába várakozom a lépésben közlekedő buszok közt. A bűvös 3-as több, mint félóra elteltével sem mutatkozott, így újra gyalog szántam el magam a visszaútra. Tudtam, hogy haza kell érnem még aznap.

A Calais-i polgárok - szobor

Az eső kezdett alábbhagyni, mire a Parlament hatalmas parkjába értem, amely a Temze-parton a már említett Lambeth hídig nyújtózik. A parkban Rodin: Calais polgárai (The Burghers of Calais) üdvözöltek. Az eredeti szoborcsoport egyik másolatát 1905-ben állították itt fel. A parkban még egy látványosság a Buxton emlékkút (Buxton Memorial Fountain) színes kerámiából. Most az említett hídon mentem vissza az engem kicselezett járatom megállójához, azt remélve, hogy végre leülhetek. De előbbre irányított a sofőr, no még egy utolsó 100 méter – gondoltam.

Buxter emlék kút

Közben egy olyan busz húzott át a hídon, 88-as számmal, ami el tudott volna hozni a Trafalgár térről, de egyrészt erről nem volt előzetes információm, másrészt miben gyönyörködtem volna a visszaúton? Felszálltam végre a megszokott 3-as járatra abban a reményben, hogy egy óráig meg se kell mozdulnom. A busz azonban másképp gondolta. Felgördült egy kerekesszékes férfi a neki leeresztett rampán. Aranyosan dudorászva elszórakoztatta az utasokat. Nekem legalábbis a szférák zenéje volt. Negyedóra múlva végetért a rögtönzött hangverseny, meg az ő utazása, és a számára leeresztett rámpán legördült.  

Ekkor jött a krach. A rámpa megmakacsolta magát, és a sofőr 10 perces próbálkozása ellenére sem akart visszahúzódni a helyére. A lábaim lassúak, de a helyzetfelismerésem aránylag gyors. Megelőzve mindenkit leszálltam, hogy a következő 3-asra „felpattanjak.” Buszunk mögött épp állt egy nem 3-as, de tábláján a kívánt célpontot ígérő busz, és mire a többiek észbekaptak, már el is indult velem.

Útvonalam a térképen

Reméltem, hogy neki nem lesz semminemű műszaki hibája, mára elég volt a viszontagságokból. Végigvitt az útvonalán, én pedig a megérdemelt kényelemben arra gondoltam, hogy a spontán dolgok néha jobban sikerülnek, mint a tervezettek, és időnként érdemes a járt utat a járatlanért feladni.

                                                                                   saját képek

    Annaróza