Nem bántam meg, szeretek itt élni

Erdélyi utazáson

 A sors úgy hozta, hogy több mint 40 évig éltem egy másik országban. Negyedéves egyetemista, azaz 21 éves voltam, amikor nyelvgyakorlás céljából kiküldtek bennünket külföldre – aszerint, hogy ki milyen nyelvet tanult. Az egész negyedik évfolyamot ebben az országban töltöttük. Nem egy szerelem szövődött ott – én is megismerkedtem egy fiúval, aki egy év után a férjem lett.

Esküvőnk 1969-ben

 Szüleim eleinte nagyon nem örültek a választásomnak, de én makacsul keresztülvittem az akaratomat, s végül kénytelenek voltak beletörődni. Az egyetemet még befejeztem itthon, majd végleg kiköltöztem a férjemhez. Szüleim később nagyon megkedvelték a vejüket, ő is a családomat – apa nélkül nőtt fel, anyját pedig 24 évesen veszítette el, rokonai alig voltak, így  mi  lettünk a második családja. Szívesen járt Magyarországra, gyakorlatilag minden nyarunkat és minden második karácsonyunkat itthon töltöttük, gyermekeink pedig anyanyelvi szinten sajátították el a magyart, mert férjem soha nem ellenezte, hogy ezen a nyelven beszéljek velük. Így kétnyelvűek lettek.

Utazunk Magyarországra

 Aztán az élet, a nagy rendező, tovább forgatta sorsunk kerekét. Fiam megnősült, majd feleségével együtt kiment Amerikába tanulni, s végül ottragadtak. Két gyermekük már kint született. Pár év múlva lányom Magyarországra költözött, itt férjhez ment, s mi ottmaradtunk kettesben a párommal. Ugyanaz történt velünk is, mint az én szüleimmel, akik csak évente egyszer-kétszer találkoztak velem és a családommal.  Dehát nem tiltakozhattunk.  Örültünk a gyermekeinknek, az unokáinknak. Sajnos nem sokáig örülhettünk együtt – a páromon egyre inkább elhatalmasodott a szívbaja, s 2009-ben elhunyt. 

Költözőben

 Egyedül maradtam. Azonnal elhatároztam, hogy visszaköltözöm Magyarországra, de még két évbe tellett, mire ezt meg tudtam lépni. Egy évig tartott a hagyatéki eljárás, még egy évig a lakásunk eladása. Mindeközben nekiálltam felmérni, osztályozni, selejtezni, összecsomagolni ingóságainkat. Nem kis fejtörést okozott eldönteni, mit tartsak meg, mit dobjak ki, mit ajándékozzak el 40 közös évünk tárgyaiból, emlékeiből. Egy egész komplett háztartást kellett felszámolnom. Mennyi munkába került egyenként, törésbiztosan becsomagolni a poharakat, tányérokat, csecsebecséket, a csillárokat, lámpákat, konyhai és műszaki eszközöket! Szétválogatni és bedobozolni a rengeteg  könyvet, a fényképeket,  ruhákat, cipőket, textilneműt! Büszkén mondhatom el, hogy az egész költözésnek egyetlenegy pohár esett áldozatául. Minden mást sikerült épségben hazajuttatnom.

Forrás: Pixabay

 Közben részletes nyilvántartást vezettem minden egyes dobozról – egy noteszben tételesen feltüntettem a tartalmukat, de magára a dobozra is ráírtam, hogy körülbelül mik vannak benne. Ez nagy segítség volt a későbbi kipakolásnál. 164 doboz – ennyiben  fért el az életünk. Igaz, hozzá kell tennem, hogy a bútoraink közül gyakorlatilag semmit nem hoztam haza, mert eléggé leharcoltak voltak már, vagy pedig  nem illettek bele az itteni lakásom berendezésének koncepciójába. Mert már megvolt a pesti lakásom, amikorra hazaköltöztem, de még előttem állt egy nagy felújítás. A 164 dobozom nagyobbik része a testvéremék garázsában várta, hogy sor kerüljön rá, mindössze – ha jól emlékszem – 44-et csomagoltam ki, annyi elég volt a mindennapi élet megkezdéséhez.

Új lakásom a felújítás alatt

 Megtörtént a felújítás, kezdődhetett a berendezkedés.  Bútorokat, függönyöket, szőnyegeket kellett vásárolnom. Kedves barátaim lakberendező fia segített választani, színeket harmonizálni, díszíteni. A kipakolás, a tárgyak új helyének  megválasztása nem kisebb munka volt, mint a becsomagolás, az is eltartott egy évig.  De az eredmény megérte – nagyon kellemes, hangulatos miliőt sikerült teremtenünk. Jól érzem magam a lakásomban.

Lakásom berendezve

 Eleinte nagyon hiányzott a régi életem. Bár itt vannak a gyökereim és nem szakadtam el végérvényesen a szülőhazámtól, mégis kihívást jelentett a mindennapi életbe való beilleszkedés.

A költözésem előtt még aktívan dolgoztam, nyugdíjasként is. Itthon már nem, így hasznos elfoglaltságokat kellett keresnem. Itt élő unokám még kicsi volt akkoriban, mellette eléggé le tudtam kötni magam. Utazgattam, amire ezelőtt, beteges férjem mellett nem volt túl sok lehetőségem. Azért mondom múlt időben, mert korom előrehaladtával, egészségi állapotom sajnálatos romlásával ma már nemigen vállalkozom hosszabb utakra. De vannak utazási irodák, amelyek érdekes, tartalmas kirándulásokat szerveznek Magyarországon belül, illetve a környező országokba. Határainkhoz közel is van sok hely, amiket érdemes felkeresni.  Felfedeztem a pesti színházakat, kulturális programokat. Havonta több alkalommal járok kiállításokra, színházba.  Ahhoz a metropolisz méretű világvároshoz képest, ahol korábban laktam, Budapest kicsi. Meg kellett tanulnom, hogy nem szükséges egy órával előbb elindulnom, 20-30 perc is elég ahhoz, hogy időben odaérjek valahova.

Rodoszi utazáson

 Heti egy alkalommal jógázni járok. Találtam egy csoportot, ahol kimondottan nekünk, időseknek való foglalkozásokat tart egy nagyon kedves, szimpatikus oktatónő. Etka jóga a módszer neve, nevét kitalálójáról, Kártyikné Benke Etkáról kapta, aki súlyos betegségeit gyógyította ki a gyakorlatok segítségével. Sokat olvasok, keresztrejtvényeket fejtek, az utóbbi két évben rákaptam a blogírásra.

Ami a legjobban hiányzott és hiányzik most is, az a 40 év alatt kialakított baráti körünk, a velük való, napi szintű érintkezés, a közös élmények, vendégeskedések. Itthon is vannak rokonaim, de barát csak kevés. A régi, iskolai barátságok leépültek. Az egyetemi csoporttársnőimmel tartjuk ugyan a kapcsolatot, de mivel legtöbbjük más városban lakik, nem túl gyakran szoktunk találkozni. Egyszóval, szenvedek a társaság hiányától. A másik pedig, hogy itt csak ritkán tudok hozzájutni olyan élelmiszercikkekhez, termékekhez, amiket kint megszoktam.  Márpedig én szeretek főzni, s hiányolom a régi ízeket. Szerencsére van Pesten néhány bolt, ahol kaphatók alapanyagok, s időnként megörvendeztetem magam és családomat a kedvenc fogásainkkal.

Mindazonáltal nem bántam meg a döntésemet. Szeretek itt élni.  

                            Fotók: saját felvételek

  Miranda