Közös nehézségeink összekötöttek bennünket

Mennyire csodálatra méltó az a kapcsolat, mely az emberek között egy szempillantásnyi idő alatt születik meg egy-egy látvány nyomán, annak ellenére, hogy teljesen ismeretlenek egymás számára.

Ennek bizonyítására az alábbi történettel szolgálok, melyre a mai nap adott lehetőséget.

A kora reggeli órában a piacra indultam a legszükségesebbekért, jobb karomon friss gipszeléssel, bal kézzel a bevásárló „kétkerekümet” húztam magam után, amit köreimben sokan „banya-szatyornak” hívnak találóan. Már a villamosra várva megpillantottam egy másik szépkorú hölgyet, ugyancsak gipszes alkarral. Közel érve egymásra néztünk, önkéntelen mosoly jelent meg ajkunkon és már el is indult a kommunikáció köztünk kérdés- felelet formájában, az iróniát sem nélkülözve. Mire a villamos megérkezett, már mindent tudtunk egymásról, nem csak a gipsz-fedte állapotunkról, hanem a családunk életét is beleszőve közölnivalóink sűrűjébe, holott, mint két idegen találkoztunk.

                         Forrás: Wikimedia Commons

Az együttérzés hatványozódott azzal, hogy a felszállásnál egy harmadik hölgy mosolygott reánk a villamos üléséről, szintén nyakba-kötött gipszes alkarral. Mondanom sem kell, hogy a széles mosoly  nevetésbe torkollt, amint ő is röviden ismertette kór-történeti állapotát. A piacig tartó rövid táv elegendőnek bizonyult a harmadik sorstárs megismeréséhez a hasonló látvány alapján.

Biztosak voltunk abban, hogy a közösen átélt fájdalmaink, közös nehézségeink, azok megoldása összekovácsolt bennünket, mintha egész eddigi életünk is hasonló sorsot láttatna.

Íme, milyen kevés szükséges az emberi együttérzéshez! Egy pillanat alatt eltűnik a fizikai különbség, a magas, vagy alacsony szintű műveltség, a modern, vagy egyszerű öltözék jelentette különbség, a családi állapot, beszédmodor és az egyéb eltérések is.

A rövid ismerkedés után úgy váltunk el, mint régi barátok, együttérző testi-lelki ismerősök, kiket egy közös cél köt össze: a teljes gyógyulás.

Forrás: Flickr

Van ám egy ellenpéldám is, nem is kell messzire mennem, csupán a szomszéd lakásig, ahol a lakók csak most, idős korukban jöttek rá arra, hogy a jelenlegi sorsukat nem hajlandók együtt vállalni tovább. A felnőtt két gyerekük messze tőlük saját életüket éli, nincs közös céljuk a küzdéshez, képtelenek vállalni egymás szeszélyeit, hát... elválnak, mint annyian mások teszik. Igen ám, de a közös lakásból való eltávozás az anyagiak miatt egyiküknek sem volt megoldható. Igy éldegéltek egymás mellett örökös perpatvarban, mígnem egyikük megtalálta magának a legnyugodtabb otthont és átköltözött az örök nyugalom hazájába, a másvilágra.

Az itt maradt fél csak ekkor ébredt tudatára annak, hogy mégis hiányzik mellőle az a valaki, aki már örök álmát alussza kinn a temetőben, már csak azért is, mert nincs kivel civakodnia. Hangoztatja is azóta úton-útfélen, hogy „mégis jobb egy rosszal együtt, mint nélküle!”

Drága sorstársaim, gondoljátok át életetek buktatóit, cselekedjetek emberileg helyesen, és tanuljatok a látott hibákból!

Első kép forrása: Flickr

           Zsazsa

Látogass el közénk, blogunk

  facebook csoportjába,  

ahol reggel és este is valami érdekessel várjuk követőinket, kedvelőinket. 

Iratkozz fel blogunk

VIDEÓ CSATORNÁJÁRA is,

hogy értesülj legújabb videóinkról!