51 éves főiskolai találkozó az udvarunkon
Szívet melengető élmények ezek a találkozások
51 évvel ezelőtt végeztünk a Főiskolán, kaptuk kézhez az általános iskolai, tanári diplománkat. Tízen végeztünk választott szakunkon. Kezdetektől találkoztunk 5 évenként. Sajnos egyik társunk közel a 40. évéhez rákban meghalt, kilencen maradtunk. Mi kilencen jó ideje már 2 évenként találkozunk. Nem mindig megyünk el a városba, ahol végeztünk, nem megyünk be a Főiskolára, szokássá vált, hogy valamelyikünk az otthonába invitálja a csoportot. Mindig, mindenkor párjaink is részeseivé váltak az összejöveteleinknek, így ők is 51 éve ismerik egymást és bennünket. Így váltunk egy összeforrott csoporttá. Tavaly, 2022-ben, a Főiskola szervezésében nagy ünnepség és évfolyamtalálkozó volt az 50 éves jubileumi diplomák kiosztásával.
Az ünnepség után, mi kilencen, házastársakkal együtt megebédeltünk, beszélgettünk egy kellemes kerthelyiségben. Ott hangzott el a kérdés, hogy a legközelebbi találkozó hol is legyen. Nekem gyorsan és könnyedén kicsúszott a számon, hogy „nálam lehetne, elég nagy az udvar, a lakásban is elférünk, gyertek”. Nem volt ez annyira konkrét, végleges megbeszélése a dolognak, inkább, mint lehetőség vetődött fel, tulajdonképpen az idő múlásával el is feledtem. Annál is inkább, hogy nagyon távol esek a többiek lakhelyétől a tiszazugi bekuckolódásom óta, nem igazán hittem magam se, hogy ilyen távolságra, ennyi idősen eljönnek.
Telt-múlt az idő, 2023. májusában csoportunk sorsát szívén viselő szervező rám „nyitott” a facebook chaten, hogy akkor áll-e még az alku. Igaz, tavaly találkoztunk, de a 2. év amúgy most lenne…. Ezredmásodpercre tágra nyílt szemmel és nyitva felejtett szájjal néztem, olvastam a chatet. Szent Habakuk, ők tényleg komolyan gondolták, és mint kiderült mindenki jönni akar, a frissen műtött társunkat kivéve. Természetesen áll az alku, válaszoltam azonnal. Csak a megadott időtől eltérően egy, majd két héttel későbbi időpontot kértem. Mert, „jesszumpepi” az esőzések gaz-dzsungellé változtatták udvaromat, a lakásban is van mit ténykedni, beszerzés, előkészület stb. és habár a szívem-lelkem még rendesen 40 év körüli, a fizikumom az már rendesen hetvenkedik, azaz lassított felvétel szinten mozgok. Azért pillanatok alatt megegyeztünk június közepére. Beindult a szekér, körlevél részemről, chates társam tartotta a kapcsolatot a többiekkel, telefonon keresve őket, ha kellett, többször is.
Az előkészületeim tulajdonképpen az amúgy is szükséges, ámde elmaradt házi, udvari munkálatok voltak, na meg a bevásárlás, ami e kis faluban nehézkes, több fordulóval bonyolítottam le a városi, nagy boltokat felkeresve. Tudvalevő, hogy társaim, mióta „eszemet tudom” , mármint találkozókkal kapcsolatban, nem adják alább 2 naposnál ezeket a „láthatásokat”. Az ország másik végéből érkezőknek szükségük van szállásra, teljesen érthető, hogy 2x 200-300 kilómétert egy nap megtenni még fiatalon is nagyon fárasztó lett volna, mostanra meg pláne. Kicsiny falum is lépked a 21. század mezején, van már 3 vendégházunk, és nálam is 2-3-an elférnek, így megoldottuk az ittalvásokat is.
A várva várt napra a városban élő menyem, a körülöttem élő falubéliek is kitettek magukért, szervezték a nem falubéli bevásárlásaimat, az esőzések utáni temérdek gaz kiszedését, az udvaron álló tüzelőfa feldarabolását és az egyéb kupacok eltüntetését. Egyikük intézte az isteni finom rétes megrendelését, elhozatalát a másik nagyfaluból, stb. A nagy napon már reggel 8-kor a szomszédom udvarában készítette elő nagy bográcsát, nekünk főzve a kakaspörköltöt. Közelebbi városban élő húgom önként jött besegíteni. Sürgött-forgott, főzött, melegített, tálalt, és ebéd utánra seperc alatt el is mosogatott.
Az első vendégek délelőtt 11 után érkeztek, majd jöttek a többiek is. Örömteli üdvözlés után elkezdődött a „traccsparti”, ami úgy este 10-ig, a nálunk alvókkal jó éjfélig tartott. A délutáni órákban egy közös „program” keretében megnéztük az egyik társam által készített, gyönyörűen, igényesen kivitelezett albumot a régmúlt időkből, szöveggel, idézetekkel, fényképekkel, amit fel is olvasott. Annyira szívet melengető, bennünket még inkább összekovácsoló emlékek ezek!
