kilencnapos lányommal

Az  elmúlt  vasárnap az anyák ünnepe volt. De azért írom többes számban a címet, mert érzésem  szerint az év minden vasárnapja – talán minden napja -  tekinthető anyák (anyuk, mamik,  édesanyák)  és nagymamák, ( nagyik, nanák, nonnák ….. ) és persze dédik napjának.

Minden anya tudja és átéli, legyen a „gyerek” akár ötven éves, akkor is az ő kicsinye és éppen úgy örül, aggódik, mintha kisgyermekét tartaná a karjaiban.

Aztán gondoljunk azokra a vasárnapi ebédekre, mikor már a hét elején azon törjük a fejünket, mivel is várjuk csemetéinket és kicsi,  vagy nagy családjukat?

Gondoljunk a telefonokra, mikor  kérések  érkeznek, oviból, iskolából elhozásra, beteg unokák őrzésére,  vagy éppen csak hívnak,  vagy jönnek, mert látni szeretnének.

Csupa-csupa öröm, feladat és persze időnként izgalom, szorongás.

De az évente egyszer beköszöntő anyák napja nekem többet jelent, mert azt jelenti, hogy csordultig telik szívem-lelkem. Idén a „nagy” gyerekek kezdték, érkezett a fehér orchidea az ablakba, és a lila petúnia  is már ott illatozik az erkélyen.

Az unokák fele még igazoltan késik  a  meglepetéssel,  betegeskedés miatt. Annyit már tudok, hogy meglepetés lesz.

Az unokák másik fele, a kicsi fiúk Samu és Dávid igazán megleptek. Emlékeztek biztosan, mikor szülők bíztatják  csemetéiket:

-         Mondd el szépen a verset! (nagyinak, dédinek)

A csemeték pedig vagy elmenekülnek, vagy piros fülecskékkel, izgulva elrebegik a penzumot.

Nálunk vasárnap nem ez történt.

Legkisebb, lassan öt éves unokám, Dávid, üzent apjával, hogy vár a gyerekszobában. Bementem és lehuppantam  egy gyerekszékre. Ő pedig mondta-mondta. Én az örömtől meglepve még az  ismert  és sokszor  hallott óvodai versikét sem tudtam megjegyezni, csak az utolsó sort:

-         Hagy üljek végre az öledbe!

S már ott is volt.

Meghallotta ezt a nagyfiú, az éppen aznap nyolc éves Samu. Titokzatos arccal megállt az ajtóban és  ragyogó mosolyával nekikezdett.

-          Egész úton hazafelé……

Én csak ültem és bár a valóságban némi mozgáskorlátozottság miatt nem tudtam,  de belülről röpültem felé. Tőle egy ölelés érkezett. Egyik unokád az öledben, másik átölel. Mi kell még?

És este érkezett a Facebookon még egy meglepetés. Nagylányom feltette a kilenc napos korában készült közös képünket.  Én csak néztem és néztem…….és  nézem  azóta  is.

Utóirat:

Nagymamám egy szép napon így szólt a sámlin ülve:

-         Leám, ülj az ölembe!

-         De nagymama, tizenkilenc éves vagyok!

Lea