2015. már 11.

Bezzeg az én időmben mást játszottunk!

írta: Annaróza47
Bezzeg az én időmben mást játszottunk!

VaLÉRIA-TÉR1-600x463.jpg Homokozó a játszótéren

Az ötvenes évek Budapestje fotósorozatát nézegetve vettem még egy jegyet a nosztalgiavonatra, és elméláztam gyermekkorom kedves emlékein.

Ez óhatatlanul módot adott a mai gyerekek, kisiskolások játékaival, barátkozási szokásaival való összehasonlításra. Mekkorát fordult a világ! Manapság az ún. "Z" generáció kis zsenijei távolból, akár többszáz kilóméter távolságból játsszák egymással netes játékaikat gombokat nyomogatva. Talán néha még párbeszédek is előfordulnak?  Ez még elfogadható a nagy távolságok esetén, de nem értem, hogy egymás szomszédságában élő barátok vajon miért teszik ugyanezt.

Most jön a bezzeg... Én olyan szerencsés gyerek voltam, hogy unokatestvéremék közvetlen szomszédjaink voltak, és még egy négygyerekes család is élt házunkban. Összeverődtünk a függőfolyosón, és sok mindent játszottunk. Az anyukák időnként kiadták a lekváros, vagy zsíros kenyeret, almát, mert a játék hevében az éhségről is megfeledkeztünk. Banánról, narancsról még nem is hallottunk.

Val__ria_t__r_forg__1.jpgNagyon szerettünk forgóhintázni

A közeli térre jártunk forgóhintázni, fogócskázni. Az utcánkban két házzal lejjebb nagyobb lányok, 14 év körüliek laktak, és beválogattak (kasztingoltak) bennünket egy néptáncba, másokat énekbe, versmondásba. Ez volt aztán a tehetségkutató! Csillag nem született ugyan, de a zsűri, a lelkes szülők, nagyon élvezték önszerveződő előadásainkat.Hétköznapokon a tanulást imitálva tankönyvvel kikönyököltünk unokahúgommal a párkányra (szobáinkat csak egy fal választotta el egymástól. "De tanulunk!!" - mondtuk, persze ebből semmi nem lett.

Az egész házban csak nekik volt televíziójuk, papájuk tanárember volt, és valószínűleg nagyobb volt az igénye a tv nyújtotta kultúrára. Akkor még voltak színházi közvetítések, a ház gyerekeit is beengedték ilyenkor mozizni. Most belegondolva meghat, hogy milyen szeretet működött akkor, és mekkora volt a türelem mások gyerekei iránt is.

Nosztalgiavonatom ablakán kitekintve újabb, nem éppen vidám képet látok - 1956-ban tankok dübörögtek az utcánkban, és mi együtt hasaltunk a földön a szomszéd lakásban. Filmekből láttuk, hogy így szokták! Anyukám pedig állandóan a befőtteket, lekvárokat hurcolászta, mikor honnan lőttek. Az ennivaló a legfontosabb - mondogatta!!!

Aztán jött a Karácsony! Anyukánk egy szép hajasbabával lepett meg bennünket. Valószínűleg régi vágya volt ez. Nagymamánk pedig 1-1 pléhlemez csattogtatós békát ajándékozott nekünk. Mondanom sem kell, hogy mivel játszottunk egész este. Még össze is vesztünk a békákon unokatestvéreinkkel. Húgommal sokszor töltöttük a nyári vasárnapokat nagyszüleink árnyas udvarában, ahol bádogkádban fürödtünk, és egy nagy pokrócon talicskáztunk.

talicsk__z__s_600x442.jpgEgy nagy pokrócon talicskáztunk

Hatvanas éveinket taposó "gyerekek" ha időnként összejövünk, egy-egy elejtett szó elindítja a régi történeteket hangos kacagástól kísérve. Ilyen volt például a "még jó, hogy a blúzom nem lett tintás! - szólás " Fehér blúzban írtam tintába mártott tollal a leckét, és kezem maszatos lett. Unokahúgom pukkadozott a visszafojtott nevetéstől, mert ő már látta a blúzomon is éktelenkedő tintapacát.

Boldog gyerekkor volt ez! Ezeket a felszabadult, vidám gyerekarcokat hiányolom, és a csínytevésben összekovácsolódott barátságokat, amelyek még ma sem koptak el. A számítógépes kommunikáció nem hasonlítható azzal a féktelen kacagással, vagy akár komolyabb mondanivalóval, amelyet csillogó szemeink közvetítettek.

A minap egy pénztáros hölgy így panaszkodott kolléganőjének: A fiamat SMS-ben kellett ebédelni hívnom, mert fülhallgató volt a fején! Ez a pont az í-re!!!

Annaróza

 

Szólj hozzá

játék gyerek emlékek nosztalgia nyugdíjas gyermekkor ötvenes évek Annaróza