Közlekedés az 50-es, 60-as években

 Egy gangos házban nőttem fel az ötvenes években - 14. rész

Gyerekkoromban a lábunk volt a szokásos közlekedési eszközünk. Bár városunkban volt villamos, csak akkor szálltunk fel rá, ha bőröndökkel felpakolva az állomásra mentünk, vagy onnan jöttünk, azaz utaztunk, ami nem volt túl gyakori akkoriban. Még a gimnáziumba is gyalog jártam, pedig az elég messze volt és a villamos majdnem az épület előtt állt meg.  A villamos azonban pénzbe került, egyébként is az osztálytárs-barátnőkkel szerettünk útközben találkozni és együtt gyalogolni az iskoláig és iskola után haza.

Forrás: Fortepan, Belházy Miklós

Emlékszem, hogy az ötvenes években a villamosnak rácsos ajtaja volt, amit kézzel húztak le és fel a megállókban. A kalauz a kocsi belsejében végighúzódó vezeték megrántásával jelezte a villamosvezetőnek, hogy indulhat. A villamosjegyet a kalauznál kellett megvenni, amit rögtön ki is lyukasztott.  Férjem meséli, hogy 9-10 évesen kedvelt szórakozása volt a villamos leghátsó lépcsőjéről menet közben leugrani (vagy inkább lelépni), amikor az éles kanyarban az nagyon lelassított. Egy barátnőm emlékszik még rá, hogy egy-két rossz gyerek, de felnőtt is felült hátul az ütközőre és ott utazott. A hangosan csikorgó sárga villamos, melynek köznapi neve tuja volt, üde színfoltja volt a városnak. 

Villamos Szegeden - Forrás: Fortepan, Uvaterv

Apukám biciklivel járt az irodába. Számára a bicikli fontos közlekedési eszköz volt. Reggelente, indulás előtt az erre a célra szolgáló nadrágcsipesszel összefogta vasalt nadrágja bő szárait, nehogy azok biciklizés közben a küllőkbe akadjanak, vagy a lánc összeolajozza. Fém ételdobozzal megpakolt aktatáskájának a bicikliülés mögötti csomagtartón volt a helye.  Kisgyerekként én is gyakori utasa voltam a kerékpárnak, amikor elől, a vázra szerelt fém gyerekülésben ültem. Apukámmal munkája után sokszor mentünk biciklin a közelben lakó bátyjáékhoz. Forradalmi újítás volt számára, amikor biciklijére felkerült a dongó, egy olyan benzinüzemű segédmotor, amely lehetővé tette, hogy ne kelljen a kereket lábbal hajtani. Szívbeteg apukámnak a dongó valamivel meghosszabbította  rövidre szabott életét.

Dongó a biciklin -  Forrás: Pixnio

Nagy boldogság volt, amikor 12 évesen kaptam egy használt gyerekkerékpárt. Emlékszem az első, önálló kerekezésre a kaputól a sarokig és vissza. A kerékpár később sem vált számomra napi közlekedési eszközzé, de  a barátnőkkel szerettünk csak úgy felpattanni a „lóra” és elbiciklizni a városon kívülre, ahol bogarat, virágot gyűjtöttünk. Középiskolásként messzebbre is jártunk kirándulni biciklivel.

MÁVAUT  autóbusz  Forrás: Fortepan, Gyöngyi

Városon belül akkoriban nem volt még autóbuszközlekedés, csak a települések között közlekedtek távolsági buszok. 9-10 éves lehettem, amikor az első, rosszemlékű autóbusz-utazásra sor került egy gyereküdülőbe és vissza. A finomítatlan benzin erős szaga úgy felkavarta a gyomromat, hogy útközben meg kellett állítani a buszt egy rókázásra.

Ferihegyi repülőtér - Forrás: Fortepan, Bojár Sándor

Talán ennek is volt betudható, hogy személygépkocsival se utaztam sokáig. Igaz, nem is volt autója akkoriban senkinek a környezetünkben. A hatvanas évek közepén, Budapesten ültem legelőször egy rokon kocsijában, aki úgy gondolta, nagy élmény lesz, ha kivisz Ferihegyre, hogy szintén életemben először megnézzem a repülőteret. Egy nagy teraszról lehetett akkoriban figyelemmel kísérni a felszálló és érkező repülőgépeket, integetni az utazó hozzátartozóknak. A nagybácsi lelkesen magyarázott nekem, és talán nagyobb lelkesedést várt tőlem is a közlekedési csodák láttán. Lelkesedésemet végül a tranzitváróban első alkalommal megkóstolt, rögtön megkedvelt kaszinótojás váltotta ki.

Ferihegyi repülőtér terasza - Forrás: Fortepan, Uvaterv

Nagyon szerettem vonatozni. A fülkékre osztott vasúti kocsiban való kényelmes utazás korán felkeltette bennem a távoli tájak utáni vágyakozást. A nagyállomásra mindig kimentünk, ha valaki vonaton érkezett. Mai szemmel nézve az egy szertartás volt, úgy illett, hogy várjuk azt, aki megérkezik. (Én is mindig kimentem Anyukámért és Nagymamámért az állomásra, amikor évekkel később szülővárosomból vonattal jöttek lakhelyemre, a fővárosba.)

Nagyállomás, Indoház tér, Szeged -  Forrás: Fortepan

Nagymamám Milánóban élő nővére két nagy bőrönddel érkezett, az akkor még létező hordár az állomás előtt álló villamosig cipelte a csomagjait. Az egykor patinás állomásépület (más néven indóház) szomorú látványt nyújtott az ötvenes években. A háború előtt Fiúméba gyakran utazott innen nagymamám családjával és onnan a dédszüleim vonatoztak hozzájuk látogatóba.

Nyugdíjasként újra a gyaloglás lett kedvenc közlekedési formám, ahová csak lehet, "lábon utazom."

Kiemelt kép: Fortepan, Kern család

Cecilia

A sorozat korábbi részei:

Egy gangos házban nőttem fel az ötvenes években 

Így vikszelték a parkettát régen 

Kényelem és tiszta ruha, mosógép és centrifuga

Hetente egyszer fürödtünk, mégis tiszták voltunk

Így éltünk a politúrozott bútorok divatja idején

Nyár, jégszekrény, piac

Svájcisapka és mackónadrág

Gyermeküdülői emlékeim az ötvenes évekből

Lakástelefon-mizéria

Matiné gyerekfilmek az ötvenes évekből

Csukamájolaj és Sabin-cseppek

Ágytoll tisztítás és tollfosztás 

Amikor még alig került valami hulladékként a szemétbe

Szerzői jogvédelem

Tilos a Régiségeknek blogban megjelent írásokat, recepteket, fotókat és videókat a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény értelmében máshol közzétenni és sajátként feltüntetni. Az írások, fotók és videók a bloggerek szellemi tulajdonát képezik, miként a képek is, amennyiben más forrás nincs feltüntetve. Írásaink csak linkként használhatók fel, mely az eredeti forráshoz vezet !!!!

Látogass el közénk, blogunk

  facebook csoportjába,  

ahol reggel és este is valami érdekessel várjuk követőinket, kedvelőinket. 

Iratkozz fel blogunk

VIDEÓ CSATORNÁJÁRA is,

hogy értesülj legújabb videóinkról!