Így úsztuk meg a társbérletet

Egy emeletes, körfolyosós bérházban laktunk, nem messze a város központjától, egy csendes, árnyas fákkal szegélyezett utcában.

Gyerekkoromban, az ötvenes években, a lakókat laza kapcsolat fűzte össze. Az összekötő kapocs a házmester volt. Csap néni, aki a lakbért beszedendő a lakbérkönyvvel a kezében havonta körbejárta a lakásokat, annak rendje és módja szerint nem csak a lakbért szedte össze, de alkalmasint a helyi híreket is igyekezett begyűjteni és továbbadni. Nagymamám ugyan mindig nagy figyelemmel hallgatta végig Csap néni suttogva előadott pletykáit, de mivel egyre jobban nagyothallott, nem volt a legmegfelelőbb alanya e házi hírcserének. Ő hozta a hírt, amit nagymama szerencsére meghallott, hogy társbérlőt kaphatunk.

Körfolyósó   Forrás: Wikimedi commons

A háború utáni lakásínséges időkben, miután egyrészt sok ház elpusztult, másrészt az új eszme nem tartotta igazságosnak, hogy egyesek nagy lakásban terpeszkedjenek, míg másoknak ne legyen tető a feje felett, egy olyan rendeletet hoztak, amelynek értelmében két személynek legfeljebb egy szoba jár.  Ha kevesebb ember lakott a lakásban, mint amennyit a rendelet megengedett, társbérlőket raktak be a plusz szobákba, és a konyhát, fürdőt, WC-ét és előszobát közösen kellett használniuk. Az így létrejövő társbérletek akár  évtizedekig is fennálltak.

Voltak hármas társbérletek is, (ahol 3 család lakott együtt) és rémtörténetek szóltak az ilyen kényszer együttlakásokról.  Anyósomék is így laktak egy ideig, ők a többségtől eltérően jól kijöttek, sőt összebarátkoztak a társbérlő családdal, még a közösen használt konyhában készülő ételekkel is megkínálták egymást. Nekünk 3 szobánk volt, és szüleimmel, valamint nagymamával együtt csak négyen voltunk. Csap néni „előrejelzése” szerint várható volt, hogy társbérlőt kapunk. Összeült a családi kupaktanács, Apukám azt ötölte ki, hogy az egyik szobát  leválasztjuk a lakásról, és mint felesleges szobát leadjuk a KIK-nek. Így is történt és történelmi távlatokban megúsztuk a társbérletesítést.

Kékmázas majolikával díszített ház         Forrás: Wikipédia

A ház gyönyörű lehetett amíg a háztulajdonos birtokában volt, az én emlékeiben viszont már egy erősen megkopott, régi szépségét csak itt-ott megcsillogtató bérházként él. Az államosítás utáni években a KIK volt a mindenható tulajdonos, amelyhez fordulni, vagy inkább folyamodni kellett minden javításért. Ha kiégett egy izzó a lépcsőházban, vagy elromlott a kapu zárja, a házmester bejelentette a házkezelőségnél, és várhattunk hónapokat, akár éveket is, amíg megjavították. Bár mi lakók nagy gonddal vigyáztuk a közös tulajdont, mégis az volt az ember érzése, hogy az ingatlan gazdátlan, minden elromlik és lassan az enyészetté válik. Különösen igaz volt ez a lakhatást nem befolyásoló olyan dolgokra, mint a ház omladozó külső vakolata, vagy az udvar süllyedő  tégla kövezete.

A kétemeletes ház 1911-ben épült, tetején és homlokzatán kékmázas majolika díszítéssel, nagy ablakokkal, széles kapuval, udvarral és kerttel. A lakások az építéskori un. boldog békeidőkben polgári igényeket elégítettek ki, azaz volt bennük vezetékes víz, villany, fürdőszoba, külön helységben WC-vel. Abban az időben szokás volt, hogy a házat építtető tulajdonos maga is a ház egyik lakásásban lakott, a többit pedig bérbe adta.

 Játék az udvaron     Forrás: Fortepan

Az ötvenes években a bérházban több gyerek is lakott, de csak egy kislány, akivel nagyon összebarátkoztunk és különösen nyaranta sokat játszottunk együtt a gangon. Óvodáskorúként az egyik kedvenc játékunk a főzőcske volt, amikoris a babáknak „főztünk”, de aztán mi ettük meg. Nagymamától kaptunk egy tojást, amit cukorral egy kis kanállal  habosra kikevertünk – mindketten külön-külön babapohárkában. Ha néha még egy csipet kakaóport is tehettünk a kutyulékba, az maga volt a mennyország.

A ház fiú lakóival már iskolásként kezdtünk együtt bandázni nyaranta.  A zegzugos ház a mosókonyhával, pincékkel, padlással és két lépcsőházával ideális terepe volt az ipi-apacs bújócskának. A hideg, sötét fáskamrában meglapulni, vagy a pókhálós padlásra felmenni izgalmas kihívás volt. Sötétedésig játszottunk, míg el nem hangzott a hazahívó szó az emeletekről. Az egyik nyáron, már nyolcadikos voltam, amikor fűtés céljára apukám egy nagyon nagy, feldarabolandó fűrészpor lapot hozott haza. Úgy gondoltuk, hogy téglákból feltornyozott lábakra állítva ez nagyszerű ping-pong asztal lesz a fűtési szezon megkezdéséig. Bár a többségnek még sosem volt ping-pong ütő  a kezében, hamar belejöttünk és öldöklő csatákat vívtunk, vagy forgóztunk egy egész nyáron át.

 Körfolyosós ház    Forrás: Wikimédia

 A téglával kirakott udvar közepén egy nyomós kút volt és két óriási diófa, melynek termését ősszel mi gyerekek szedtük össze. Az udvarban volt a beton szeméttároló is, oda hordta le mindenki a házi szemetét. Hetente jött egy nagy, lóvontatta szemetes kocsi, hogy elszállítsa. Ilyenkor kitárták a ház külső, üveges-kovácsoltvas és az udvar fa kapuját, hogy a szemetes kocsi be tudjon állni az udvarra. Ez a rendszer működött a kukák megjelenéséig, amelyek aztán a kapualjban bűzlöttek mindenki utálatára.

Szemeteskocsi      Forrás: Fortepan

Az udvar sarkában baromfi-ólak is voltak több ketreccel, így aki akart, nevelhetett ott szárnyasokat. Van egy emlékem arról, hogy nagymama a piacról kis csirkéket hozott haza és berakta azokat a ketrecbe. A konyhai maradékot és kukoricamagot én vittem le nekik eleségnek. Nagyon megkedveltem a szépen növekedő pipiket, és hallani se akartam róla, hogy nagymama levágja és megegyüket  őket. Ez volt az első és utolsó ilyen baromfitartási kísérlet.

 Porolás prakkerrel     Forrás: Fortepan

 Az udvarban volt még egy fontos kellék, a poroló. A porszívó előtti időkben az összetekert, nagy szőnyegeket a háziasszonyok a vállukon az emeletről lecipelték és a porolóra helyezve egy prakker segítségével kiporolták. A háború előtti időkben esetleg a cseléd, vagy a bejárónő végezte ezt a nehéz munkát. A „kiporollak, ha rossz leszel” mondat komoly fenyegetés volt egy gyereknek akkortájt, mert a porolóval való elfenekelés, azaz kiporolás nagyon fájdalmas lehetett - én ilyenben szerencsére soha nem részesültem.

                                              folytatás következik

  Cecilia