Egy gangos házban nőttem fel az ötvenes években 

4. rész

                        Forrás: Fortepan

Gyermekkori visszaemlékezéseimnek ebben a részében arról lesz szó, hogyan tisztálkodtunk akkoriban, milyenre festették a falakat  és hogyan birkóztunk meg a WC-papír hiányával.

A fürdőszobában zománcozott, lábakon álló szép, nagy kád volt. A fürdéshez a meleg vizet egy henger alakú víztartály biztosította, a tartályban lévő vizet az alatta lévő kályhával lehetett felmelegíteni. Mégis, csak hetente egyszer fürödtünk, általában hétvégén, amikor apukám begyújtotta a fürdőszoba kályhát. Mivel nem jutott volna a család összes tagjának meleg víz, így többen is megfürödtünk egymás után ugyanabban a vízben, legfeljebb egy kis meleg vizet engedtünk mindig utána. A tikkasztóan meleg, párás fürdőszobában a gyerekeknek ilyenkor lehetett egy kicsit pancsolni a fürdőkádban.

                               Kancsó és mosdótál   Forrás: Pixabay

A többi napokon fazékban melegítettünk vizet és a mosdókagylóban, illetve hokedlire tett mosdótálban, szappannal mosakodtunk reggel és este. Azok, akik abba születtek bele, hogy az ember naponta (olykor naponta többször) fürdik, elképednek ezen és talán azt gondolják, hogy nem voltunk akkoriban elég tiszták. Pedig nagyonis tisztának éreztük magunkat, jóllehet a ruháinkat (melyek mennyisége is töredéke volt a mostaninak) sem mostuk olyan gyakran, mint manapság (és nem is pazaroltunk annyi vizet, mosóport és energiát). Tisztának lenni egy kis lavórnyi vízzel is lehet, ha az ember akar – mondta mindig nagymamám.

 Fürdőszobai kályha   Forrás: Ady emlékmúzeum - saját felvétel

A falakat abban az időben általában valamilyen világos színű falfestékkel festették le –nálunk a szobák alapszíne többnyire világos sárga, illetve krémszínű volt – majd festőhengerrel, sötétebb színű festékkel mintákat festettek fel rá.  A plafontól lefelé, mintegy 50 centire körben, vízszintesen húztak egy sötétebb, a mintával egyező színű csíkot a falon, és a minta csak ez alá lett hengerrel függőlegesen felfestve. Így a plafon és a falak legfelső sávja egyszínű maradt. Bár a mi, magas lakásunknak nem volt rá szüksége, de az alacsonyabb lakásokat optikailag ezzel a festési módszerrel jól meg lehetett emelni.

Az egyik festéskor Anyukám a szokástól eltérően a kisebbik szobát világoskékre festette és arany színű minták kerültek rá. Akkor nagyon ízlésesnek találtuk, ma már borzadva gondolok rá vissza. A konyhában és a fürdőszobában  a fal körben embermagasságig olajfestékkel volt lekenve – nálunk krémszínűre -, egy csíkkal elválasztva a fenti fehér mészfestéktől. Az olajfestéket nedves ruhával le lehetett mosni, ami praktikusnak bizonyult. A festést szakképzett festő végezte, kivéve a meszelést, amit anyukám végzett mindig egy hosszú nyelű pemzlivel.

        Festőhenger    Forrás: Pixabay

Volt még egy érdekessége a lakásnak. A kisebbik – eredetileg feltehetően hálószobának szánt -  szobából egy rejtett kis tapétaajtó nyílt a fürdőszobába, ami szintén a szoba színéivel volt lefestve, és csak a rajta lévő kilincsről látszott, hogy ott tulajdonképpen egy ajtó van. A szobában volt másik két dupla szárnyú ajtó és két nagy ablak, így ez a harmadik, kicsi  ajtó  nem vett el olyan sok helyet a falakból.

A spájzot  anyukám évente maga meszelte ki, amihez persze le kellett rámolni a befőttekkel megrakott, magas polcokat, majd kivinni azokat, s ugyanezt meszelés után vissza kellett pakolni. A mész azokban, és még inkább a korábbi időkben a fertőtlenítés, azaz a tisztaság megtestesítője volt. Fontos volt, hogy az élelmiszereket ezáltal higiénikus körülmények között tudták tárolni. Városi környezetben akkortájt a svábbogár volt a legrettegettebb ellenség, óriási nagyra tudott nőni és leginkább a vizes helységeket szerette. Engem olykor halálra rémisztett, nemcsak amikor megláttam, de akkor is, ha meghallottam nagymama rikoltozását, amint megpróbált agyoncsapni egy előmerészkedő példányt. Valami fehér por kiszórásával védekeztek ellene, de a gyakori meszelés is megrövidítette soraikat.

     Lichthof - Forrás: Wikipédia

A lakások része volt a lichthof, azaz a világítóudvar, ahová a mi és a felettünk lévő lakás WC-jének egy kis ablaka nyílt és onnan szellőzött. A spájzból lehetett oda kimenni, illetve a spájz is szellőztethető lett volna onnan, ha nem érkeztek volna kellemetlen szagok abból az irányból.

Lakásunkban angol WC volt, egy külön kis helységben, amelynek nem volt fűtése, a padlója kövezett volt, így könnyen lehetett tisztántartani. Volt egy fontos, hasonló célokat szolgáló tárgy is, ami itt kapott helyet napközben, egy nagy, fehér fajansz éjjeli edény (manapság bilinek hívjuk), amit a gyerekek használhattak éjjel, hogy ne kelljen a (télen hideg) WC-re kimenni. Anyukám ezt a helységet is évente kimeszelte.

           Éjjeli edény     Forrás: Pixabay

Mint sok más áru, a WC-papír is hiánycikk volt az ötvenes években, lehet, még később is. Nem tudom, hogy másutt hogyan oldották meg a hiánycikk pótlását, nálunk nagymama újságpapírt vágott fel kisebb darabokra és csomagoláshoz használt selyempapírt ugyanakkorákra. A kettő együtt volt használatos. A forgalomban lévő, ritkán kapható, harmónika-szerű WC-papír sem volt sokkal puhább, mint a selyempapírral bélelt újságpapír.  Nem csoda, hogy a vastag papírtól a  WC gyakran eldugult, ilyenkor egy pumpával kellett addig ügyeskedni a WC- csészében, amíg a dugulás meg nem szűnt.

A harmónikus, szeretetteljes családi légkörben ezek a nehézségek gyerekként nem tűntek fel, hisz minden családban hasonló volt a helyzet, és szüleink mindent megtettek, hogy gyermekkorunk a lehetőségekhez képest gondtalan legyen.

    folyt.köv.

A sorozat korábbi írásai itt olvashatók vissza:

Egy gangos házban nőttem fel az ötvenes években 

Így vikszelték a parkettát régen 

Kényelem és tiszta ruha, mosógép és centrifuga

    Cecilia