Egy óvónő visszaemlékezései

Érettségi után jó eredményeim ellenére - családi befolyás hatására - lemondtam a tervezett  egyetemi jelentkezésről magyar-orosz szakra. Évekig különböző munkahelyeken irodai munkát végeztem, ehhez megszereztem a gép- és gyorsírói képesítést. A kollektívát mindenütt szerettem, én is kiváltottam a szimpátiájukat, de a munkám pénzkereseti forrás, és nem örömteli tevékenység volt. Úgy éreztem, hogy nem a helyemen vagyok.

28 évesen kikristályosodott bennem a változtatás igénye. A pszichológia iránti érdeklődésemet összekapcsolva gyerekszeretetemmel beadtam jelentkezésem a Szarvasi Óvónőképző levelező tagozatára. Akkoriban még lehetett bármely munkakörben dolgozva továbbtanulni. A második évet már képesítés nélküli óvónőként végeztem, és megszereztem a diplomát.

Akkoriban 40-42 fős ovis csoportok voltak,  az óvodák nem szenvedtek gyerekhiányban. Kezdetben alig láttam őket a szétszórt játékok tömkelegétől, térdig gázoltunk a legóban, és egyéb, az asztalra való, de földön landoló összerakó, építő játékokban. A rendrakásra szoktatás kínjai után kezdődhetett  az érdemi munka, vagyis a kis nebulók formálása a tartalmas játék, mese, vers, ének, ábrázolás és torna által,  valamint sétákon, kirándulásokon a környezetük megismerésével, megszeretettésével. Egyre több örömöt szerzett a csillogó szemek érdeklődő figyelme, amit a kezdetben próbára tett türelmem jutalmának fogtam fel. Megtanultam, hogy a határozottság nem zárja ki az irántuk való  szeretetemet.

A sors úgy hozta, hogy egy újonnan épült, korszerű óvodába hívtak óvónőnek. Előző, végzős csoportomtól és szüleiktől  búcsúznom kellett, így elfogadtam az ún. piros óvoda vezetőjének ajánlatát. Az új munkahelyem csodapalotának számított nagy, jól felszerelt udvarával, (medence, homokozók, udvari játékok), világos, tágas termeivel, külön tornatermével. Micsoda öröm volt a csoportszobánkat berendezni, otthonossá tenni a leendő kis lakók számára! Izgatottan vártuk őket és szüleiket, akiknek elégedettség tükröződött az arcán. Az elismerést munkánkkal, gyermekszeretetünkkel is igyekeztünk kivívni az évek során. Nem is maradt el az anyukák, nagymamák hálája egy-egy báb megvarrása, terítők hímzése, babaruhák kötése, horgolása  révén. Az apukák a parkosításban vállaltak szerepet.

Minden óvónőnek van kedvenc területe az óvodai foglalkozások között. Van, aki a kézügyességével, kreativitásával jeleskedik, mások a zenei nevelésben tűnnek ki, a mese-vers birodalmában mindenki otthonosan mozog. Sajnos kézügyességet nem örököltem a szüleimtől, viszont a zenei műveltség alapjaira szert tettem. Hegedülni, zongorázni tanultam, s így zeneszeretetemet a gyerekeknek is át tudtam adni.

Szerencsére a kolléganőm is nagy hangsúlyt fektetett a tiszta éneklés, ritmusérzék és hallás fejlesztésére. Mindketten tudtuk, hogy a zenei nevelésnek fontos szerepe van a személyiség pozitív alakításában, a matematikai és olvasási képesség, a tiszta beszéd, a mozgáskultúra fejlesztésében, a közösségi magatartás, az esztétikai érzék, a pozitív érzelemvilág megalapozásában. Az évek során a szülőkkel  együttműködve, a csetlő-botló, az anyukáktól sírdogálva búcsúzó, szorongó picikből,  magabiztos, szépen beszélő, éneklő, a környezetében jól kiigazodó, önfegyelemmel rendelkező, az iskolát izgatottan váró gyerekeket bocsátottunk útjukra a nehezebb feladatok felé. Ez annak is köszönhető volt, hogy nem volt annyira szabadelvű a nevelés, mint manapság, a szülők bíztak bennünk, nem bírálták felül nevelési módszereinket.

Óvónőségem 6. évében a saját kislányomat is "munkahelyemre" kísérhettem nagy örömmel,  büszkeséggel, és a legnagyobb biztonságban tudhattam őt kolleganőim csoportjában. Néha titokban megleshettem, emlékszem, amikor egy ilyen alkalommal ebéd után mákos pofival vonult pici társaival a mosdóba.

Örülök, hogy volt bátorságom 28 évesen váltani, így 30 éven keresztül nyugdíjazásomig őszinte kisgyerekek szeretetét élvezhettem. Ezek a gyerekek ma már tisztes családanyák, családapák, sikeres emberek, itthon és külföldön. Honnan tudom? Az anyukáktól, apukáktól, akikkel néha összefutok utcán, vagy megtalálnak a facebookon, és  örülnek az egykori  óvónéninek, aki boldogan hallgatja híreiket.

Annaróza

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről.  Csatlakozáshoz

katt ide