A nehezen megtalált és korán elvesztett férjem emlékére.

Június 16. a legszomorúbb évforduló az életemben immár 27 éve. Férjem halálával akkor veszítettem el nehezen megtalált 8 és félévi boldogságomat.

Nem volt beteg, sőt makkegészséges, életvidám ember volt. Nem voltak idegei. Ma is hallom a hangját, ahogy lefékezett, amikor zöld lámpánál a buszhoz rohantam: "Anyucííí!"

Középiskolai tanárként egy banketten vett részt, és a jó hangulatot folytatni kívánták egy másik szórakozóhelyen, mivel az előző, egy bár, éjjel 2-kor bezárt. Máig nem értem, hogy miért?! Kocsival indultak tovább, és egy útkereszteződésben egy taxi éjszakai sebességgel száguldva összeütközött velük. Mint utóbb kiderült, a taxiban utazó Bubik István színész segített férjemet óvatosan kihúzni az autóból, és a mentő érkezéséig a földre fektetni. A sors iróniája, hogy a művész is 47 évesen, gépkocsi balesetben halt meg, férjem szeptemberben töltötte volna be a 47-et. Ő kapott még egy esélyt, eszméletnél volt, bordatörést szenvedett, a kórházban megműtötték, mert a sérült lépét el kellett távolítani.

Férjemmel sátorozáskor kismamként

4 napig a munkahelyemen minden telefoncsörgésre görcsbe rándult a gyomrom, hiszen az intenzív osztályon feküdt. 1989. jún. 16-án délután fellélegeztem, mert a csöveket eltávolították a mellkasából, és ő is megkönnyebbült. Sajnos csak rövid időre!

Mindenki tudja, hogy ez a nap Nagy Imre újratemetésének dátuma. Én még gyertyát is gyújtottam a tiszteletére. Ki gondolta, hogy drága társam, kislányom csodálatos apukája, talán pont azokban a percekben hagyott magunkra örökre.

Mivel mozgékony ember volt, és "végre" megszabadult az ágyához láncoló csövektől, éjszaka felkelt az őrizetlenül hagyott intenzív osztályon... Az alattomos ellenség, az embólia fosztott meg bennünket ettől a számunkra egyedül való embertől, és ezáltal addigi gondtalan, vidám életünktől.

Férjem kisbabánkkal nyaraláskor

"Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma-két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló...
Akárki is volt ő, de fény, de hő volt...
Keresheted őt, nem leled, hiába, se itt,
se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem."

Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd c. versének sorait ekkor értettem meg igazán.

A hársfaillat rövid házasságunk nyár eleji készülődését is eszembe juttatja olykor. Június 16-án ért véget a tanév férjem és lányom számára is, mint minden diáknak, pedagógusnak, és a közelgő nyaralásunkra koncentrálhattunk, ami soha nem maradhatott el.

Férjem korcsolyázni tanította lányunkat

A végzetes, 1989-es nyár kivételével kislányommal folytattuk a hagyományokat, és úgy érzem a világ iránti kíváncsiság magjait sikeresen elültettük benne, és most már unokámban is.

Rövid házasságom a tragédia ellenére  a sors ajándéka volt, hiszen nélküle nem élhettem volna át azokat a későbbi örömöket, amelyek lányom, és most már unokám szeretetéből is fakadnak.

Követem a bölcs tanácsot: "Békélj meg a múlttal, így az nem rontja el jelened."

Annaróza

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről.  Csatlakozáshoz

katt ide