Ugye nagyon sokszor mi is saját értékítéletünk szerint ajándékozunk?

Történ már vagy 10 évvel ezelőtt, hogy a társasház – ahol lakunk – ajtajába  valaki  odarakott egy ordas szürke kiscicát. Biztosan jó kezekben lehetett korábban, mert bolhairtó nyakörv is díszelgett a nyakán, minden bizonnyal azzal a szándékkal, hogy az őt befogadókban bizalmat keltsen. Napról napra ott ült a bejárati ajtó előtt és metakommunikációs jelzéseivel, de főleg tekintetével minden arra járót arra buzdított, hogy: „tessék kérem engem befogadni!!!”

Lányunk akkortájt - még hajadon korában - bizony voltak napok, amikor késő este ért haza. A macska természetszerűleg akkor is ott ült, és sajnáltatta magát az arra járókkal „gazdátlansága” miatt. Úgy is sikerült a macskának, ahogy a korábbi gazdái és „Őkegyelmessége” is szándékolta, vagyis neki(k) lett igazuk. Lányunk befogadta, és amikor tehette el is látta élelemmel, vízzel, tejjel és babusgatással, amit a jövevény jószág nagyon jó szándékú és hálás dorombolással viszonzott.

Esténként a macska természetesen várta a „gazdáját”, aki angolul köszöntötte „where is my  micuska” (hol van az én micuskám?) Miután ez többször is megismétlődött, kénytelenek voltunk a macskának egy kissé angolra fogott” nevet adni. Ezután úgy hívtuk magyar fonetikával, hogy „Verizmáj”. Valahányszor állatorvoshoz vittem, ahol a macsek nevét is regisztrálták, nagy volt a derültség az állatorvosi rendelőben az állat neve hallatára.

Teltek az évek, lányunk már 6 éve elköltözött, férjhez is ment, és már két unokával gyarapította a növekvő családot. A macska viszont maradt. Minden reggel fél hat tájban megkapja a reggelit, délután fél ötkor a vacsorát, majd este 7 óra körül a szokásos esti simogatást. Ez így megy évről évre.

Nemrégiben egy este, már túl a macska vacsorán és simogatáson, az állatkánk beállt a teraszajtó elé, és befelé nyávogott. Közben tekintete az ajtó küszöbére szegeződött, amit felváltva követett a nyávogás. Nem tudtam mire vélni a dolgot, hiszen mindent megkapott aznapra, így csak valamiféle extrém kommunikációra gondolhattam a macska részéről, valamiféle jelzésként kellett értelmeznem szokatlan viselkedését.

Ki is mentem a teraszra, és akkor láttam - amit Őkegyelme a tekintetével mutatott -, hogy egy kis élő egér gyerek van a terasz küszöbe és a lábtörlő között. Erre mutogatott fejével és tekintetével. Rögtön átláttam a helyzetet, és a macska megsimogatásával megköszöntem az ajándékot, amit nekünk hozott.

Megpróbáltam azonosulni az állatkánk „gondolataival”. Az ő szempontjából minden bizonnyal egy egér a legnagyobb érték. Nekünk az ő legnagyobb értékét (egy egeret) adta ajándékba, hogy süssük, főzzük meg saját belátásunk és ízlésünk szerint, és együk is meg. Legfeljebb egy jutalom falatka belőle neki is dukál.

Megfogtam az egeret, amely ott reszketett félelmében a lábtörlő mellett, és – bízva abban, hogy a rövidke macska kaland során röptében elsajátította a talpára esés művészetét – áttettem a kerítésen túlra.

Az eset tanulsága azonban - innen nézve - kicsit mélyebb. Egy állat a számára legnagyobb értéket odaajándékozza gazdáinak. Ez eddig megható is lehet, és rendben is van. Gondoljunk azonban bele, amikor mi viszünk ajándékot esetleg egy meghívás vagy más alkalmakkor, milyen értékítélettel veszünk, visszük  azt? Ugye nagyon sokszor mi is saját értékítéletünk szerint ajándékozunk férfinek bort vagy töményt, hölgynek virágot és desszertet? Vajon mennyire gondolunk a megajándékozni szándékozott személy szellemi és/vagy materiális igényeire? Vagy legtöbbször mi is MACSKÁK vagyunk?

        János