Tudom, hogy szeret, de sosem simogatott meg. Arra gondoltam, végre megkérem, hogy pótolja.

Édesanyám nagy-akaratú, kemény asszony, de sajnos mostanában - főként fizikailag - legyengült, és képtelen egyedül ellátni magát, ezért két hónapja nálunk van. (Írtam már róla a hosszú élet titkával kapcsolatban.) A közös életünkre visszagondolva csupán egyetlen dolgot hiányolok a mai napig – azt, hogy sohasem simogatott meg. Pedig tudom, hogy szeretett és szeret, de mivel ő sem kapott az anyukájától simogatást, úgy vélte minek az, nincs rá szükség. 

Arra gondoltam, hogy végre megkérem, hogy pótolja ezt nekem. Szeretném a kezét a fejemen érezni, hogy emlékezni tudjak rá, ahogyan az édesapám nagy, meleg, simogató kezére a mai napig szívesen gondolok vissza. Anyukám először nagyon meglepődött, azután majdnem sírva fakadt (nem láttam még sírni), és azt mondta, hogy soha nem gondolta, hogy ez ennyire fontos lehet nekem, és nagyon sajnálja, hogy elmulasztotta. Azóta nem múlik el nap simogatás nélkül, és mindezt már ő maga kezdeményezi. Sokat beszélgetek vele a régmúlt időkről is, mert azokra nagyon jól vissza tud emlékezni, és készséggel mesél is róla.

Szomorú dolog amikor az ember anyukájából egy kicsit a gyermeke lesz. Próbáljuk meg ennek a pozitív oldalát nézni, és örüljünk neki, ameddig csak megtehetjük. A súrlódásokkal teli, időnként bizony fárasztó együttlét során olyan eseményeket élhetünk át, és pótolhatunk, amire a hátralévő életünkben egészen biztosan büszkék leszünk.

Magdaléna