Emlékek a Pacsirta utcából

Ida már négyévesen egyedül járt a Pacsirta utcai óvodába. Akkoriban, az ötvenes évek legelején, a város nagyobb utcáin sem volt forgalom, más gyereket is elengedtek egyedül. Nyakába akasztott kis uzsonnás táskájával reggel indult az oviba és délig volt ott, ebédre már várta haza nagymamája. 

Szeretett óvodába járni. Egyke volt, és örült, hogy végre más gyerekekkel is játszhat. Az udvarban nem voltak se hinták, se homokozó, mégis jó volt kinn lenni, fogócskáztak, bújócskáztak, kiszámolósat, vagy körjátékokat játszottak  és közben sokat  énekeltek. A kerítés tövében édes gyökér termett, ha sokáig rágcsálta az ember, édes íz jött ki belőle. A lelőhely titkos volt, csak páran tudtak róla és vigyáztak rá, hogy mások ne jöjjenek rá. Aztán volt egy olyan fa, amelynek a ragacsos termésével az ember bekente a körmét, és az olyan lett, mintha ki volna lakkozva.

Történt egyszer, hogy Nagymama reggel bejelentette az óvodában, Ida nem fog tudni részt venni a másnapi Télapó ünnepségen, mert elutaznak.  Aznap, mielőtt hazamentek, Vilma néni, az óvónéni, bevitte Idát egy üres terembe. Az alacsony, hosszú padokon lencsibabák feküdtek szépen, sorban. Ez volt a másnapi ünnepségre az ajándék, minden kislány kapott egyet. Vilma néni  megengedte Idának, hogy válasszon egyet a babák közül. Ida végigment a padok között és minden babát alaposan megnézett. Rongybabák voltak, a hajuk fonalból készült,  a szemük valami fényes műanyagból, a szájuk, orruk festve volt. Ahány baba, annyi  arc, és a ruhájuk ás a hajuk is mindnek más volt. Ida annyira el volt bűvölve a látványtól, úgy felizgatta a lehetőség, hogy maga választhat, hogy képtelen volt egyet elvenni. Vilma néni felvett egyet a lencsik közül, és odanyújtotta a kislánynak. – Nézd csak, ennek pont olyan kék a szeme, mint a tied, és pont olyan a copfja is, akarod ezt? Ida boldogan ölelte át a babát, és megvigasztalódott, hogy hiányozni fog a másnapi ünnepségről.

Óvoda után egyik nap Ida elcsavargott, pontosabban mondva, nem hazament, hanem egyik óvodás társához, aki elcsalta, hogy megmutassa a játékait. Ida tudta, hogy az óvodából egyenesen haza kell menni, de mindenáron látni akarta azt az alvós babát, amiről Zsuzsi annyit áradozott. A baba tényleg gyönyörű volt, a teste kaucsukból, a ruhája selyemből, pillás szemét becsukta, ha lefektették. Gyönyörűséggel vette a kezébe és Zsuzsi megengedte, hogy játsszon is vele egy kicsit. Hazafelé, útközben találkozott Nagymamával, aki elindult őt keresni, mert nem ért haza időben. Otthon nem kapott büntetést, csak   szidást, de másnap az óvodában, miután mindenki hazament, őt úgymond „bezárták”, azaz nem mehetett haza a többiekkel, hanem ott kellett ülnie egyedül egy fél órát. De Ida nem bánta, úgy érezte megérte a büntetés, hogy játszhatott azzal a csodálatos babával.

A jelmezversenyen  kukoricás lánynak öltözött. Anyukája varrt egy piros, fehér pöttyös,  bő szoknyát, és arra pattogatott kukorica szemeket varrt fel. Egy kis fonott kosárka volt a kezében, és az is tele volt pattogatott kukoricával. Ő lett a jelmezverseny első helyezettje. Az ünnepségen Anyu és Apu is ott voltak, ami nagy ritkaság volt, mert a szülei mindig sokáig dolgoztak és későn értek haza. Később is emlékezett rá milyen boldog volt, amikor kétoldalról szülei kezét fogva együtt mentek haza az óvodából.

Felnőttként, visszagondolva arra az időre, felhőtlenül szépnek látta az óvodáskori éveket. Talán mert még telve volt bizalommal a világ iránt, és nem érezte, hogy ő és a többiek külön vannak.  Beleolvadt abba a befogadó, langyos közegbe, ami körülvette.

Aztán elkerült abból a városból és csak évtizedek múlva járt újra azon a környéken, ahol az óvoda volt. Először nekiindult, hogy megnézze, megvan-e vajon az óvoda kicsiny, régi épülete a Pacsirta utcában. De aztán arra gondolt, talán mégis jobb, ha nem látja, talán egy irodaépület van a helyén, vagy emeletet húztak fel rá. Jobb, ha  emlékeiben minden olyannak marad meg, amilyen volt, olyan meghittnek, barátságosnak. Nem akarta, hogy akár egy karcolás is essen az emlékein. Visszafordult és nem ment el a Pacsirta utcába.

Cecilia