Szüleim esküvői képe

Drága Apukám!

Akár meg is érhetted volna ezt a kerek évfordulót (1917. szept. 22-től), de Neked még 30 évet sem adott a sors. Mégis elég volt tiszavirágéleted arra, hogy a világra születhessek.

Sajnos már nem örülhettél jöttömnek, mert elfáradtál a kórral vívott harcodban, és három héttel születésem előtt örökre lehunytad a szemed. Így én sem tudhattam meg, milyen az igazi simogató, védelmező apai kéz, jóságos tekinteted, félszeg mosolyod, kedvesen becézgető, majd okos, bölcs, tanítgató szavaid.

Néhány fénykép, és egy Általad hátrahagyott naplótöredék alapján rajzolódik ki Alakod, Személyiséged, rövid életed néhány momentuma előttem. Naplót kezdtél írni 1943 februárjában, de február 20-ától már nincs bejegyzés. Vajon miért nem folytattad? Hiszen akkor még nem tudtad, hogy már csak röpke 4 éved van hátra.

Boldog, vagy éppen boldogtalan napok következtek, amelyek elszakítottak a napló továbbírásától, ezáltal előttem is hiányos marad az utolsó 4 éved története.

A napló részlete

Már 3 éves kisgyerekként megpecsételődött a sorsod. Ekkor egy olyan betegséget kaptál, aminek következtében a bal füled mögött egy mirigy keletkezett.  Ezt megoperálták a lakásotokon, ami egyben a mai napig az én lakásom is. Látod, soha nem vágytam el máshová az ősi fészekből.

Írod, hogy az operáció sikerült, de nem tudtak tökéletesen meggyógyítani. Nagyfokú nagyothallásod, fülfolyásod a naplód írása idején is fennállt. A műtét után 3-4 hétig élet-halál közt lebegtél, és állítólag ragályos beteg voltál. Csodálkoztam, hogy nem édesanyád, az én nagymamám ápolt, hanem Piroska nevű dajkád, aki bátran vállalta ezt a veszélyes feladatot. Azóta is méltán voltál hálás neki. Sokat gondolkoztam, hogy nagymamám, akit Te Anyusnak neveztél, miért bízott másra nagy szenvedésedben. Csak egy mentséget találok így utólag a számára. Rajtad kívül még 3 kiskorú fiúgyermekéről kellett gondoskodnia, ezért nem kockáztathatta veszélyes ápolásodat.

Piroska dajkád önfeláldozó szeretete megmentett akkor, és bár sok szenvedés várt még Rád, kevés örömmel és néhány boldog pillanattal, ennek talán az a legfontosabb értelme, hogy életed végén megismerted édesanyámat, és Ti lettetek a szüleim. Soraidat olvasva elképedek, hogy milyen sok tényező „véletlen” összejátszásának köszönhetem, hogy itt ülök 70 évesen, és hálámat kifejezhetem, ha megkésve is.

Nagyapám, és  Nagymamám Dédmamámmal, és Apukámmal pólyásként

Pl. tettél egy olyan kijelentést, hogy talán jobb lett volna, ha elvisz a betegség gyerekkorodban, mert sok szenvedéstől megmenekülhettél volna.  Neked azonban életben kellett maradni. Valóban szomorú gyerekkorod volt, állandó orvosi kezelések, nagyothallásod miatti iskolai pótvizsgák között ingázva. Magántanulóként kellett folytatnod a tanulmányaidat, de egy idő után szüleid nem tudták finanszírozni a taníttatásod, így 15 évesen a házban bérelt cukrászdájukban segédkeztél. 18 évesen letetted a vizsgát, és cukrász segéd lettél. Néhány tárgy maradt rám ebből az időszakból, pl. egy süteményes tál, meg egy míves alpaka tálca. Elképzelem rajtuk finom süteményeidet, amelyekkel kényeztethettél volna.

18 évesen ismerted meg első szerelmedet, Évát, legalábbis azt hitted, hogy szerelmes vagy. Éva tanítónő volt, és megértően fogadta a fülproblémádat. Írod is a naplódban, hogy inkább fellobbanás volt ez az érzés. „Jobbadára már csak hálát érzek iránta, amiért megismertetett a legszentebb érzéssel, ami a földön létezik, a szerelemmel.”

Később Éva Kiskunmajsára került tanítónőnek, egyre fogyatkoztak a leveleitek. Ő férjhez ment, és született egy kislánya.

1940-ben munkaszolgálatra vittek, és Te azért imádkoztál, hogy legalább valami szép hegyes vidékre kerüljél. Nagyon szerény kívánságaid voltak az élettől, épp ezért talán imád meghallgatásra talált, és hegyek közé vittek, Tercselypatakra, a felvidékre. Ott nem egész egy hónapig voltál „angyalbőrben”, mint tiszti cukrász, mert a füled rosszabbodása miatt a főorvos visszaküldött Szegedre felülvizsgálatra.

Apukám gyerekként és kamaszként

Emiatt ismerhetted meg az „igazi szerelmet” Margitkával, aki a cukrászdátokban kezdett dolgozni. Így írsz róla: „Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt.  Olyan aranyos és édes volt, hogy abban a percben megtetszett.”  Te rajongásig szeretted. Amikor beteg volt, naponta imádkoztál az egészségéért. El is jegyezted, de szerelmetek mégsem teljesedett be. Utóbb tudtam meg, hogy Margitkát szülei lebeszélték Rólad az állandó fülbetegséged miatt. Nagyon sajnállak az érzelmi csalódásod miatt, de annak köszönhetem, hogy megismerhetted édesanyámat, és így megkaphattam Tőletek a legnagyobb ajándékot, az életemet. Pedig a sors majdnem megakadályozta, hogy Ti legyetek a szüleim. 1942 novemberében be kellett vonulnod, és 1943 újévét a monori munkatáborban érted meg. Ezután Vácra osztottak be, munkaszolgálatra. Január 26-án, az utolsó percben kaptad meg azokat a bizonyítványokat Tibor öcsédtől, amelyek igazolták keresztény vallásod. Ha ez nem történik meg, 30-án vittek volna az egész századdal Ukrajnába. Onnan pedig nem volt garancia a túlélésre, de kaptál még egy esélyt, pontosan 4 évet, hogy az apukám lehessél.

Visszatérve a kritikus dátumra, január 26-ra, illetve a következő napra: Kérted a leszerelésedet betegséged miatt. Ezért orvosi felülvizsgálatra küldtek, ahol tesztelték, hogy igazat mondasz-e. A katonatársaid utólagos elmondásából tudtad meg, hogy a századparancsnok Utánad szólt, amikor távozni készültél: „elvesztett 10 pengőt”, de Te nem fordultál vissza, mert semmit nem hallottál. Végül leszereltek Téged, és utazhattál haza abba házba, ahol jelenleg is ugyanazokat a lépcsőket taposom, amelyek a Te lábnyomodat őrzik, abba a lakásba, ahol közös életetek kezdődött édesanyámmal, és ahol megfogantam.  Azon a függőfolyosón játszottam gyerekkoromban a második emeleten unokatestvéremékkel,  amelyen Te játszottál 5 fiútestvéreddel. Közben ugyanis tovább gyarapodott a családotok.

Apukám cukrászként, és a cukrászda ajtajában Anyukámmal

Városunk képe sokat változott, de ha Pestről érkezem, a nagyállomásról ugyanazzal a villamosjárattal utazom a nagypostáig, amelyen Te közlekedtél, ugyanazokat a házakat látom, Pestig ugyanazt az alföldi tájat nézem, ami Eléd tárult. Utazás közbeni gondolatainkat azonban egész másfajta élet szülte. Neked nagyon kevés boldogság jutott osztályrészül, és betegséged ellenére a szerelmed egészségéért aggódtál, nem törődve a saját problémáiddal. Gondolataid mindig Margitka körül forogtak. Ő meg is gyógyult, majd hálátlanul kikosarazott Téged. Talán nem volt méltó a Te mély érzelmeidre. Az utad ezután édesanyámhoz, Irénkéhez, és egy nyugodtabb boldogsághoz vezérelt. Kölcsönösen megtetszettetek egymásnak, és 1946-ban összeházasodtatok.  Sajnos pár hónap múlva megbetegedtél, és kórházba kerültél, ahol leukemiát diagnosztizáltak.  Anyukám, velem a szíve alatt naponta járt Hozzád, hogy erőt adjon Neked, amiből neki is nagyon kevés volt.

1947. május 2-án feladtad a harcot.  Köszönöm, hogy voltál, és remélem, hogy egy másik dimenzióból figyelhetted és figyeled most is a lépéseimet, az életemet, gyönyörködsz unokádban és dédunokádban, akiknek átörökíthetted csodálatos személyiséged részecskéit.

 Annaróza