Ma sok szülő inkább „jófej” akar lenni

Nevelési sorozatunk 3. részében Annaróza fejti ki nézeteit és meséli el emlékeit.

„Anyám szájából édes volt az étel”. Apám szájából szép lett volna az igaz, de ő nem érte meg a születésemet. Így az igazat is anyámtól hallottam, mert ő mindig hiteles volt. Ami szívén, az a száján. Néha bántott is erős kritikai szelleme, de utólag mindig eredményesnek ítéltem.

Ma már nagymamaként olvasok trendi cikkeket a gyereknevelésről, mert lássuk be, nagyot fordult a világ nemcsak a mi gyerekkorunk óta, de gyerekeinkével összehasonlítva is. Ma sok családban nincs főnök, hiányoznak a szabályok, így a gyerek uralkodik. Ezzel legtöbbet az imádott csemetének ártanak, hiszen megnehezítik a világban való eligazodását, kezdve az óvodától a munkahelyig. Ugyanis mindenütt lesz „főnöke”, és lesznek a közösségi életnek, az együtt-játszásnak, majd osztályközösségnek, felnőttként a csapatmunkának elemi követelményei, amelyek be nem tartása miatt könnyen perifériára kerülhet.

                            Húgom és én

Lehet, hogy most épp azt közösítik ki a gyerekek, és rányomják a stréber bélyeget, aki udvarias, jólnevelt, esetleg még tanul is. Remélem, hogy ez kirívó eset. A jó tanárnak az is feladata, hogy a tanulók értékítéletét helyretegye, ha kell humorral, máskor beszélgetéssel.

Visszakanyarodnék a saját gyerekkoromba. Anyukám valóságos „főnök” volt, nem a megmondóember, hanem lényével, erős egyéniségével, jó példamutatásával. Bár 4 polgári után (ma ez a 8. osztály befejezésével egyenlő) nem tanulhatott tovább, mégis szeretettel, jó kedvvel végezte varrónői munkáját otthonunkban. Maximalista volt, nem adott ki tökéletlen darabot a kezéből. Néha már a kuncsaftok unták, hogy a tükör előtt kell állniuk, mert Incike gombostűi igyekeztek a hölgyek idomait precízen követni. Az egyhangú próbákat humorával tette elviselhetővé. Mindenki szerette jó kedélye, de őszintesége miatt is. Munkaideje nem 8 órás, hanem kötetlenül hosszabb volt. Ő nem pihenhetett akkor sem, ha este ágyba dugott bennünket, szükség esetén éjfélig is dolgozott.

Feszített munkatempója nem tántorította el a mindennapi, déli harangszóra elénk tálalt ebéd elkészítésétől, hűtő, és az akkor már több háztartásban fellelhető jégszekrény híján a napi friss élelmiszer beszerzésétől, sem a lakás tisztántartásától. Az udvari mosókonyhában teknőben mosott ruháinkat előbb a 2. emeletre, majd a padlásra vitte teregetni. Még arra is volt energiája, hogy a közeli parkba, ligetbe, nyáron strandra vigyen bennünket a húgommal, aki a második házasságából született. Ha éppen nem volt erre ideje, nevelőapámat bízta meg, de akkor is hozta utánunk az ebédet.

            Anyukámmal és húgommal

Mindezt azért részletezem, mert egy ilyen élet tükrében mit számít az a néhány pofon, ami elcsattant, talán nem is olyan nagy kihágásaink miatt, egyszerűen elveszthette a türelmét számtalan feladata terhe alatt. Mi azonban nem lettünk lelki sérültek, inkább igyekeztünk neki megfelelni.  Amikor nagyobbak lettünk, pár dologban kezdtünk a segítségére lenni, pl. viasszal bekent, lábfejünkre illesztett kefével fényesítettük a parkettet, tánczene ritmusára. A mosogatás is feladatunk lett. 15-16 éves koromtól a megvarrt ruhák felvarrásában, kézimunkájában örömmel segédkeztem.

 A megfelelő viselkedésre kevésbé szavakkal, inkább követendő mintával szoktatott bennünket. Pl. villamoson azonnal átadta a helyét idősnek, betegnek, rászorultnak. Soha nem kellett erre bennünket sem figyelmeztetnie. Akinek ő köszönt az utcán, azt mi is üdvözöltük. Ennek gyakorlására módot adott a rengeteg ismerős. Csak ne állt volna le mindegyikőjükkel beszélgetni.

Ami szóbeli szabályra emlékszem, pl. kérés esetén nem mondhattam, hogy jó, csakis igennel válaszolhattam, és természetesen azonnal teljesítenem kellett. Visszabeszélésről szó sem lehetett. Hétvégén egyszerre ültünk az asztalhoz ebédelni, és megvártuk, amíg mindenki végez. Ebéd közben nem volt tilos beszélgetni. Ami ennyi év után is visszacseng, ha nem tetsző dolgot műveltünk: „Arra gondolj, mi lenne, ha mások így viselkednének.”  Ha mégis büntetést érdemeltünk, nem mehettünk le az udvarra, játszótérre. Ma az a büntetés, ha kizavarják a gyereket a levegőre.

 Nevelt fiam a gyerekeivel és lányom az unokámmal

Korán megtanultuk azt is, hogy ha szerettünk volna kapni valamit a játékboltból, „ha lesz pénzed, megveszed?” kérdéssel adtuk tudtára. Ez a költői kérdés érdekes módon átöröklődött saját családomba is. Mi már többet engedhettünk meg anyagilag, de megvártuk a megfelelő pillanatot az óhaj teljesítésére.

Összegezve kapcsolatomat anyukámmal, a legfontosabbnak azt az ősbizalmat tartom, amivel mindig fordulhattam hozzá. Mindig minden problémámat, örömömet, gondomat megoszthattam vele, és ez haláláig végigkísért. Mindig én voltam a beszélgetős lánya, tájékozott volt a világ dolgaiban, minden testi, lelki bajomra volt bölcs tanácsa, útmutatása. A tiszteletet nem kikövetelte, hanem megérdemelte. Az ő megbecsülése által megtanultam embertársaim tiszteletét is.

     Lányom és unokám

Amikor én is anya lettem, nem arra gondoltam, hogyan fogom nevelni a kislányomat, csak a puszta öröm járta át a lelkemet. Ezért nem is volt semmilyen fogadalmam, hogy valamit másképp csináljak, mint édesanyám. Ennek ellenére generációról generációra enyhülnek a szigorról alkotott fogalmak. Én például nem emeltem kezet a lányomra, inkább egy nagyot csaptam az asztalra, amikor felbosszantott. Meg is kékült az ujjam. Az indulatomat inkább magam ellen fordítottam. Úgy gondolom, hogy néha mindenkit kihozhat a gyerkőc a sodrából, és ilyenkor nagyon nehéz nyugalmat erőltetni magunkra. A "szabad /nem szabad" fogalmát azonban már pici korban meg kell, és meg is lehet értetni a gyerekekkel. Ebben látok ma nagy hiányosságot. Sok szülő inkább „jófej” akar lenni, és kerülve a konfliktust, túlzottan megengedő attitűdöt gyakorol, félreértve a liberális nevelést. Ezzel elveszti az irányítást, és azt  a gyerek kezébe adja. A rádióban hallottam egy olyan esetről, hogy repülőn egy nem éppen pici gyerek hangosan kiabálva lépkedett át az utasok feje fölött székről-székre, állítólag nem betegség, esetleg retardáltság miatt. A szülő nem szólt rá, a stewardess tehetetlen volt.

Szerintem egy szeretetteli, oldott hangulatú családban, ahol mindenki elmondhatja a véleményét, ahol a gyerek korának, nemének megfelelő feladatokat is kap, az maga a „nevelés”. Tanár férjem első házasságából származó nagyfia a papa munkahelyének diákja volt. A középiskola 3. 4. tanévét már a közös otthonunkban együtt töltöttük, az időközben megszületett kislányunkkal együtt.  Férjem ragyogó pedagógiai érzékkel teremtett összhangot az óriás kamasz és a csöppnyi kislány, valamint a mi életünkben. A munkamegosztás jól működött, a szabadidőnket együtt töltöttük. Nem volt híján általam humorosnak vélt ötletekben sem. Pl. nevelt fiam iskolai csínytevése után párom hazahozta a polgári törvénykönyvet, és felolvasta a vonatkozó cikkelyt.

Téli képmontázs: 1. én szánkón 2.férjem, lányom, és egy ismerős gyerek 3. lányom 4. unokám

Sajnos lányom 7 évesen, a nagyfiú 23 évesen elvesztette a papát, de példája a mai napig hat rájuk.

A mai rohamtempójú technikai fejlődés átírja a nevelési szabályokat, viselkedésmódot. Az okos eszközök mértéktelen használata ugyanis sok családban háttérbe szorítja a meghitt beszélgetéseket, egymásra figyelést, a közösen töltött minőségi időt.

Mindnyájunk feladata egy boldog, empatikus, felelősségteljes nemzedék nevelése, amit József Attila szavaival szeretnék érzékeltetni:

"A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés,
s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk, s nem is kevés."

Annaróza