Megtanultunk nevetni a fogyatékosságainkon is

Egyik reggel szokás szerint beüzemeltük négyen barátnők a csoportos chatünket, hogy tisztázzuk, hányan megyünk az Ezüsthaj Filmklubba. Ez a tapintatos neve annak a nyugdíjas mozinak, ahol minden kedden a legjobb filmeket tálalják nekünk, Régiségeknek. A szélrózsa minden irányából érkezünk, szinte mindnyájan ismerősként üdvözölve egymást. Most is nagy várakozással néztünk a már előre beharangozott filmsiker elé.

Jól sejtettük azonban, hogy nem lesz teljes a barátnői létszám, ketten unokázás miatt lemondták a mozit, minden idők legjobb filmjét, amit mintha nekünk, rólunk írtak volna tele poénnal. Mi magunk is öniróniával tudjuk kezelni fogyatkozó energiánkat, külsőnk sajátságos változásait, a korunkból eredő egyre szaporodó kihívásainkat.

A mozidélután előtti órákban mintegy eljátszottam a film előzetesét, egyik orvostól a másikig sasszézó főhősként. Az én „táncterápiám”-ra egész más okból kényszerültem, mint ahogy a filmben élvezhettük a délutáni előadáson.

A buszhoz szambáztam, ami az orvosi rendelőbe szállított, ugyanis éles térdfájásom miatt a rheumatológiára reméltem bebocsátást. Nem tudom, hogy a tornagépeken való túlbuzgóságom, vagy húsvét szombaton a szemészeti ügyeleten töltött 4 órás ücsörgés okozta-e a kínomat, a végeredmény szempontjából mindegy is. Szép reményekkel megérkeztem a rendelőbe, ahol 3 héttel későbbre kaptam időpontot. Addig pedig jöhetnek a barátnők ajánlotta kencék, dunsztkötések, mint például a mézes, káposztaleveles csodaszer. Az esedékessé váló szív ultrahangra májusra, hasi uh-ra pedig június végére kaptam időpontot. Lassan a memória ambulancián kell ellenőriztetnem szellemi képességeimet, hogy azok megfelelnek-e a dátumok észbentartására. Viszont a bőrgyógyászaton azonnal fogadtak 5000 Ft ellenében, sőt aggasztó, de jóindulatú foltjaimat le is fagyasztották íziben. Akár a régi Szovjetunióban a GUM áruházban, ahol mindig azt kellett venni, ami éppen kapható volt. Ha a fejedre nem kaptál usánkát, vehettél esetleg mosógépet!

GUM áruház

Amíg a bőrgyógyászaton füstölögtem a fagyasztópáka alatt, egy emelettel lejjebb a háziorvosomnál megtelt a váró. Ott csupán a szokásos méregadagomat szerettem volna feliratni, de látván a tömeget, felhagytam minden reménnyel, és eltangóztam onnan. Másnap újra megcéloztam a rendelőt a begyakorlott táncmozdulatokkal, de néha meg-megcsukló, recsegő-ropogó térdekkel. Buszra szállva egy régi kolleganő, Erzsike mellé huppantam, aki zsebkendőt tartva a szája elé elsuttogta, hogy fogait húzták. 81 évesen egyetlen ránc sincs az arcán, de „titkos féreg foga rág”, mondhatná szegény az ínysorvadásra. Kérdésére röviden ecseteltem a problémámat. - És amúgy hogy vagy? – kérdezte. - Amúgy egész jól, csak nem birok menni. - Ezen jót mulattunk, majd irigylésre méltó könnyed léptekkel letáncolt a buszról, „vigyázz magadra!” búcsúszavak kíséretében.

Egy megállóval később készültem ”leszállni” Bélával, ugyancsak egy régi ismerőssel gyors-gyors- /én/lassú lépésekkel. Tudtam, hogy az uszodába készül, mert nagypapa kora ellenére egy napot sem hagy ki úszás nélkül. Mivel én kivételesen nem az uszoda felé vettem az irányt, kérdésére szinte mondanom se kellett uticélomat, elég látványos volt medvetáncom a buszról. Erre ő együttérzően: - Én meg holnap megyek fogorvoshoz.  Így élünk mi! –gondoltam magamban cseppet sem keserűen. Az évek során megtanultunk nevetni fogyatékosságainkon is.

Megérkeztem a háziorvosomhoz, örömmel láttam, hogy csak hárman vannak előttem.  Az igazi kihívás nem ez volt, hanem a sültcsirke recept és a családi élet, amivel Marika néni, ezer baját fűszerezve, kintről is jól hallhatóan szórakoztatta a doktornőt. Eszembe jutott Papá Stefano írása az időmillióinkról, amelyeket igyekszünk úgy költeni, (tölteni), ahogy nekünk a legjobb, leghasznosabb, de sajnos vannak, akik büntetlenül lopnak ezekből a „milliókból”.

Megfogadtam, hogy ha meggyógyítom a térdem, jelentkezem a senior örömtáncra.

    Annaróza