Megismerkedésünk története

30 éves kor után nem reális álom, hogy egy forgalmas utca kétemeletes bérháza (ahol  ma is lakom) előtt leparkol egy fehér ló a nekem szánt szőke herceggel a hátán.

Mivel erre hiába vártam, kézbe vettem sorsom irányítását a már nagyon áhított, és esedékessé is vált családtervezés felé. Óvónőként tabu volt a helyes apukákra mosolyogni, ez esetleg csak gyermekük dícsérete közben volt illő, de semmiképp kacéran.

A szórakozóhelyi ismeretségek számomra nem hozták meg a lelki társat. Nyaralásaim során pedig lakóhelyemtől távol élő, egy-egy fiúval szimpatizáltam ugyan, de a távolság miatt kapcsolatunk nem tudott szárba szökkenni.

Mivel egyre hangosabban ketyegett a biológiai órám, segítő kezet nyújtottam a sorsomnak. Feladtam egy hirdetést a helyi újságba, amire két bátor jelentkező válaszolt. Az esélytelenek nyugalmával mentem az első randira, úgy is sikerült. Már első blikkre tudtam, hogy nem ő az igazi. Néhány udvarias mondat után búcsút intettünk egymásnak.

A második válaszadó kerülve a piros rózsa, vagy sárga nadrág tipusú ismertetőjegyeket, inkább szürke Trabantjával állt házunk kapuja elé. Megjött az én fehér lovam – gondoltam. Akkoriban még nem volt mobiltelefon, de még a vezetékes is fehér hollónak számított. Ezért levélben egyeztettünk. A Ráró gazdája, egy jóképű fiatalember udvariasan fel-, illetve besegített a szürkébe, és „vágtatni” kezdtünk az általa javasolt zenés hely felé.

Néhány bemutatkozó mondat után megérkeztünk a szórakozóhelyhez, amelynek bejárata előtt minő „véletlen”: a fiatalember hasonmása lépett oda hozzánk. Az a mosoly, az a kék szemű tekintet!!! Mint egy megvilágosodás: Ő az!

 Az elkövetkező néhány óra megpecsételte mindhármunk további életét. A hasonmás, vagyis az öccs, láthatóan jól érezte magát, én szintúgy. Olyan fesztelenül beszélgettünk, mintha régi barátok lettünk volna.  Pilleszárnyon repült el az este. Kifelé jövet ő is beszállt az ugyancsak hasonmás Trabantjába, ami szürke szamárként megmakacsolta magát, és nem akart indulni. A bátyjával megtoltuk, azután az illem kedvéért ő vitt haza. Úgy búcsúzott, hogy majd felhív a munkahelyi telefonomon. Titkon persze az öccse hívását vártam. Hiába!

Pár nap múlva az egyik dajka néni huncut mosollyal hívott, hogy menjek a bejárathoz, keresnek. A fiatalabb testvér jött velem szembe a világ legtermészetesebb mosolyával, és randit kért tőlem, most már kettesben. A kék madár ott röpködött felettem az óvoda udvarán.

Táncos helyre mentünk, ahol az is kiderült, hogy a kémia is működik köztünk. Nem vagyok a parkett ördöge, de az ő vezetésével könnyedén lejtettem a zene ritmusára. Ez a könnyedség jellemezte további kapcsolatunkat is úgy a háromhavi együttjárásban, mint az utána következő házasságunkban. A három hónap közepére esett közös szilveszterünk, egy vidám téli kirándulás a Belgrád közeli Tara hegy lankáira, majd addigi életem legboldogabb új éve, évei kezdődtek. Rátaláltam a testi-lelki társra, barátra, leendő gyermekem apjára.

Mivel mindketten túl voltunk a 30-on, ő már egy házasságon is, az eljegyzési, esküvői ceremóniák a lehető legszerényebben, és diszkréten zajlottak, kerülve a felhajtást. Óvodám és a szürke Ráró fontos szerepet játszott a továbbiakban is. Tört aranyból Szabadkán csináltatott jegygyűrűinket egy szombati napon hozta haza párom, és azonmód a munkahelyemen egymás ujjára húztuk, félrevonulva munkatársaim és a gyerekek kíváncsi tekintetétől.

Esküvőnkre sem Limuzin, hanem természetesen a Trabant szállított bennünket, melynek sofőrje a vőlegényem volt. Micsoda szerencse, hogy a kicsi kocsi időközben megjavult. Házasságkötésünk vendégeit, tanúit a szűk családi kör alkotta. Tiszteletben tartottam Karcsi ezen óhaját, hiszen a ragyogás úgyis belsőnkből fakadt.

„Lakodalmunk” a lakásunkban felkínált hideg tálak, italok, és a kisszámú vendég”sereggel” való vidám beszélgetés színtere volt.

3 napos nászutunkra ismét a Trabicsek vitt bennünket Győrbe, ahol férjemnek vizsgáznia kellett a Műszaki Főiskola levelező tagozatának harmadéves diákjaként. A kollégiumban kaptunk egy nem tengerre néző szobát. Mit számított ez akkor?

Később sokszorosan bepótoltuk a nyaralásokat, vizsgák nélkül, de már kislányunkkal együtt, aki valószínűleg a győri kollégiumi szobában fogant.

„Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.”  - Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg

  Annaróza