Évával  kettesben a strandon

Régiségek és a hálaérzet

Mostanában egyre több korombeli hölgy hálája irányul felém, ami teljesen zavarba hoz. Hiszen nem teszek mást, mint beszélgetek velük, meghallgatom őket, ha kell, együttérzést tanúsítok, máskor útba igazítok, vagy segítek eligazodni egy forgalmas reptéren.

Utóbbi eset lányoméktól hazajövet, az egyik londoni reptéren történt. Lehuppantam egy hölgy mellé, akiről csak akkor tudtam meg, hogy magyar, amikor odaérkező férjével tanácstalanul böngészték a járatunkat jelző monitort, és a kapunyitást. Kapcsoltam, hogy egy gépen fogunk utazni, és felajánlottam a segítségem. A hölgy így kiáltott fel: „Van Isten!” Nekem ennyire még nem örültek, bár tudtam, hogy a titulus a feljebbvalónknak szólt. Mégis örültem, hogy hasznára lehetek ennek a kedves házaspárnak. A beszélgetésből kiderült, hogy ők is kint élő fiuk családját látogatták, de még csak másodszor, és gyakorlat híján nagyon stresszelnek, különösen a hölgy. Miután kiírták, hogy melyik kapuhoz kell mennünk, kértem, hogy kövessenek, én már nagyon sokszor megtettem ezt az utat. Az én stresszhelyzetem már rég nem az eligazodásból adódik, hanem abból, hogyan gyömöszöljem a kézitáskámat a már dagadó kézipoggyász-bőröndömbe.

Repülőtéri várakozás
Kép forrása: Flickr

Ugyanis a légitársaság köti az ebet a karóhoz, hogy csak egy kézipoggyászt lehet felvinni, holott a gépen újra szétválasztjuk. Nem értem ezt a logikát, és minden esetben felmegy a pumpám ettől a szabálytól. Kidolgoztam egy trükköt, hogy a retikülömet eltakarom a dzsekimmel, mégis mindig izgulok, nehogy kikandikáljon. Azonban most én is Isten jelenlétét éreztem a házaspárral való újkeletű ismeretségben, mert Margitkát most megkérhettem, hogy csak a felszállásig vállalja át a táskámat. Ő pedig örült, hogy hasznossá tudta tenni magát. A gépen kiderült, hogy egy sorban, de nem egymás mellett ülünk. Ezért beszélgetni nem tudtunk, mégis felnevettünk ezen a „véletlenen”.

Leszállás után elbúcsúztunk egymástól.  A reptérről városomba szállító transzfer mikrobuszon  ismertem meg Évát, akivel olyan kellemesen végigbeszélgettük az utat, hogy észre sem vettük az elrepülő két órát. Ő hozzám hasonlóan özvegy, de neki se rokona, se társasága nincs a városban, így ő is „Isten kezét” látta a velem való megismerkedésben. Telefonszámot cseréltünk, és azóta többször találkoztunk városunk élményfürdőjében, ami neki is kedvenc helye, mint kiderült. Korábban soha nem láttuk ott egymást. Éva 25 éve hagyta el férjével a Vajdaságot a délszláv háború miatt. Szerencsére egyik fiának sikerült a sorozás elől átjönni, de másik fiának sem esett bántódása. Éva nem a háború borzalmaira emlékezik, hanem annak örül, hogy az unokái magyar iskolában tanulhattak, és így tökéletesen megtanultak magyarul. Így kell a hátrányból előnyt kovácsolni.

A négy testvér

Férje néhány éve meghalt, fiai külföldön élnek, az idősebb épp Londonban, így egyedüli társasága a Vajdaságban élő húga, és sógora, akikkel havonta többször kölcsönösen meglátogatják egymást. Így történt ez a napokban is. Éva átruccant húgáékhoz, és Irma, a jó testvér visszakísérte őt, pár napra itt maradva. Így alkalmam volt őt is megismerni, a strandon, amely mindnyájunknak enyhet adott a nagy melegben.

Húgom, és barátnőim, az amúgy is rendszeres társaságom, szeretettel fogadták a 71 és 74 éves, két életvidám, bűbájos nőt. A kezdeti felületes beszélgetések után a kölcsönös rokonszenv megnyitotta lelkünk bugyrait, és őszintén beszélgettünk. Valahogy szóbajött a gyerekkorunk, és döbbenten hallgattuk Éva visszaemlékezését gyerekkorára.  Ő volt négy testvér közül a legidősebb, ő öltöztette iskola előtt a húgát, és két öccsét, anyukájuk pedig az ágyból dirigálta őket (nem betegség miatt).

Éva és családja

Reggeli nélkül indultak, mert az iskolában kapták a kedvezményes uzsonnát. Ma, amikor gyakori téma a gyerekkori trauma, gyerekek lelki sérülése, rosszabb esetben bűnözővé válása, ez a két nő még a szeretetlen légkört is előnyükre magyarázza. Hiszen így lettek önállóak, megtanultak sütni, főzni, és a háború alatt is mekkora hasznuk volt ebből, mondják. Mindent maguk termeltek, állatot tartottak, tudtak spórolni a nehéz időkben. Félreértés ne essék! Nem az a szomorú, hogy feladatot kaptak a gyerekek, (bár ma is kapnának), hanem anyjuk ridegsége, amit szerencsére anyaszívű édesapjuk kissé ellensúlyozott, de megváltoztatni nem tudott. Anyjuk szeretete nélkül kellett felnőniük, és a legidősebb, Éva, anya-szerepbe kényszerült gyerekként.

A testvérpár esküvői képei

Akkor, gyerekfejjel azt hitték, hogy anyjuk bánásmódja a normális. Mindenesetre összetartó, szerető testvérekké váltak, egyik öccsük sajnos meghalt, a másik, István, Magyarországon lakik, gyakran találkoznak vele. Azt, hogy a két hölgy a legjobb anyává vált, érződik abból, ahogy gyerekeikről beszélnek, akik még külföldről is naponta hívják anyjukat, és vigyáznak rájuk, sűrűn haza is látogatnak.

Terülj-terülj asztalkám a strandon

A házias testvérpár percek alatt olyan terülj-terülj asztalkát varázsolt elénk, meggylevessel és túrós burekkel (a szerbek nemzeti eledele), ami zavarba ejtett bennünket, hiszen  a strandon mi legfeljebb egy lángost ebédelünk. Ritkán hozunk termoszban főtt ételt otthonról, de akkor kivételesen húgom is, én is hozzájárulhattunk a lucullusi lakomához. Másik barátnőnk smoothyval kínált bennünket, ami spenót, gyömbér, alma, uborka mézzel és narancslével való turmixa volt. A kártyaasztalunk egyből étteremmé változott, és elkezdődött a kölcsönös kínálgatás.

Örömmel tölt el, hogy megismertem ezt a két szeretetreméltó hölgyet, és néha társasága lehetünk Évának, amikor épp egyedül van. Csendes intelligenciája, pozitív szemlélete pedig nekünk jelent ajándékot.

          Annaróza