„Börtönéből szabadúlt sas lelkem”

Petőfi Sándor: Alföld című verse nagy kedvencem, mint a rónák szülöttjének és hűséges lokálpatriótának.

A karantén fogságából naponta kisétáltam egy-egy órácskára, felcserélve függőfolyosóm muskátli-ültetvényét egy sokkal nagyobb virágoskertre. A déli órákban birtokba vettem a főleg hétvégén néptelen belváros főterét, parkjait, és magamba szippantottam a vírussal dacoló természet tavaszi illatorgiáját, színpompáját.

Így tettem a kijárási szabályok május 4-i lazítása előtti hétvégén is, mintegy búcsúzva az üres utcák, terek látványától, ami ambivalens érzéseket ébreszt bennem. Amennyire félelmetes a város mintegy Armageddon utáni kiürülése, annyira nyugalmas ez a csönd, amelyben tisztán eljut fülemhez a galambok burrogása, a százféle madár csivitelése.

A május 1-i felhőszakadás után felfrissült levegőben még nagyobb élvezet volt a szabadulásom lakásom falai közül, és 3 órára nyújtottam bolyongásom az üde-zöld lombkoronájú fák erdejében.

Járástól elszokott lábaimat időnként padra ülve pihentettem. A Dóm téren épp megpihenve egy galamb tipegett egész közel hozzám, mint aki már rég látott hozzám hasonló élőlényt.

A sétám volt gimnáziumom felé folytatódott. Az alma mater hetekre elnémult, és izgatottan várja, hogy május 4-én újraéledjen az érettségizőktől.

Megérkeztem a fák közül kikandikáló Szülészeti Klinikához, ahol nekem is életet adott édesanyám. Talán nem véletlen, hogy Anyák napja előtt pont erre vezetett az utam. Anyukám, köszönöm Neked az életet!

Kívül itt is nagy a csönd, de képzeletben a klinika falai közt vajúdó anyák kiáltását, és első lélegzetükkel felsíró babák hangját vélem hallani. Az élet nem áll meg, az ő érkezésüket nem lehet elhalasztani.

A klinika kertjében Semmelweis Ignác, az anyák megmentőjének mellszobra. Vajon mostani világunkat kik fogják megmenteni? Soha ekkora érdeklődés nem kísérte tudósok, farmakológusok, biokémikusok reményteli munkáját.

A szegedi Dóm tér Pantheonján végigsétálva megállok egy percre a Gyógyszertani Intézet, a farmakológia, és városunk híres farmakológusának, dr. Jancsó Miklósnak a domborműve előtt. Sokat segíthetne most a kutatóknak több évtizedes tapasztalatával. A város híres művészeinek, tudósainak Nemzeti Emlékcsarnokán végigsétálva felcsendül az árkádos épület tetején lévő zenélő óra jól ismert dallama: „Szeged híres város…” Arra gondolok, hogy elsősorban épp nagyjainknak köszönheti jó hírnevét.

Nyaranta a Szabadtéri Játékok fanfárja is ezt a dallamot harsogja, de az idén az előadások elmaradása miatt csak a zenélő óra szerény muzsikája emlékeztet városunk hírére, és a szabadtéri előadások nyári élményeire.

A Tisza partra kanyarodva az Árvízi emlékmű előtt megpihentem egy padon. A krómacél alkotást, Segesdi György művét, 1979. március 12-én avatták a szegedi nagyárvíz 100 éves évfordulóján. 1879-ben azért kongatták a vészharangokat, mert a folyó

 „Zúgva, bőgve törte át a gátot,

  El akarta nyelni a világot.”

 /Petőfi: A Tisza/

Folyónk szelíden kanyarog a medrében, most más veszedelem fenyeget, másokért szólnak a harangok.

A Tisza-parton folytattam utamat, megálltam a kalapos nő ülő szobra előtt, akinek távolba révedő tekintete velem együtt a jövőnket kutatja. Milyen lesz az életünk ezután?

https://www.youtube.com/watch?v=OwFriPBrruI&feature=share&fbclid=IwAR2_K2m4PphYK0Yk64i1y2CzgwRjRjGfpNUNn32nHXFv_46HF2BJCltIZPU

Saját felvételek és video

     Annaróza