Egy unoka-nagyi kapcsolat változó dimenziói

Úgy gondolom, minden Régiségtársam, főleg mi, nagymamajelöltek mennyei boldogságot érzünk, amikor első /szerencsés esetben több/ unokánk a világra jön. Ez az örömteli, bensőséges kapcsolat évekig tart, amitől a föld felett lebegünk. Természetesnek vesszük, hogy kedvencünk velünk nevet, játszik, boldog, élvezzük a bizalmát, ő élvezi kizárólagos, végtelen türelmünket, figyelmünket, rezdüléseinket. Azt hisszük, hogy ez a szimbiózis megbonthatatlan és örök.

Azután eljön az első alkalom, amikor kicsit legörbül a szánk, ugyanis 8-9 évesen már nem rohan elénk, amikor érte megyünk az iskolaudvarra, sőt talán jobban örülne, ha láthatatlanok lennénk. Szerencsére ez a „közöny” egyelőre csak a külvilágnak szól, hazaérve leesik a maszk, és jóízűen falatozza, sőt megköszöni egy puszival a mama finom főztjét. Az udvaron még focizik is velünk, parkba is „vihetjük”, illetve ő egérutat adva nekünk rollerrel, vagy bicajjal jön utánunk. Otthon zenére bulizunk, társasozunk. Ez a bizalmi viszony is eltart még pár évig. Mivel külföldön élnek lányomék, az együtt töltött napok, hetek mindig hatványozott örömöt jelentenek számomra.

Aztán hipp-hopp 14-15 éves lett, már nem jött ki elém a reptérre lányommal. Otthonukban várt, kaptam egy ölelést, majd becsukódott szobája ajtaja. Ritkán nyílt ki az a fránya ajtó, leginkább étkezéskor, ilyenkor néhány szót váltottunk. Olykor azonban kedve támadt megosztani velem, hogy éppen mi foglalkoztatja, mit játszik a gépen. Ha nem is értettem sokat ezekből a játékokból, igyekeztem figyelni.

Sajnos a szakadékot, ami a kamaszkor természetes velejárója, a mi esetünkben még a nyelvi nehézségek is fokozták.

A felnőttekkel való amúgy is fogyatkozó kommunikációja magyarul még döcögősebbé vált az angol nyelvi környezetben. Azonban megnyugodva hallottam a szobájából kiszűrődő, a barátaival folytatott chateléseket, nevetgéléseket. Nem is olyan zárkózott ez a gyerek! –gondoltam. Sajnos 2 éve már nem utaztak hozzám, mert itt nem alakultak barátságok. Ezért én látogattam őket ünnepek alkalmával, valamint magyar ismerőseinkkel közösen szerveztünk nyaralásokat. Köztük mindig vannak fiatalok is, ami nagyon fontos feltétele annak, hogy egy kamasz gyerek jól érezze magát.

Vidám csapatunkkal, családtagjainkkal évek óta felszabadult, boldog hetet töltünk így együtt. Ezért is vártam izgatottan az idei, nyaralást, ami a pandémia miatt majdnem meghiúsult. A fiatalok azonban szerencsére kitartottak a terv mellett, és rugalmasan elintézték, hogy júliusban szabad jelzést kapott országban, Tenerifén találkozzunk. Ők Londonból, mi, szülők itthonról útnak eredtünk /Korábban írtam erről az élményről/. Már itt is pozitív változást tapasztaltam unokám viselkedésében. A régi szeretettel közeledett felém, többször bejött a szobámba, régebbi fotókat nézegettünk együtt, beszélt leendő új iskolájáról, terveiről. Angliában 16-17 éves korban végzik a középiskolát, utána 2 éves ún. collegeben specializálódnak.

Ő októberben töltötte a 17. évét, nagyon készültem a születésnapjára. Mivel újabban feléledt az érdeklődése a régebbi magyarországi együttlétek, nyaralások iránt, egy albumkönyvet szerkesztettem neki a 17 év alatt összegyűlt rengeteg fotóból. A my fake look szerkesztőprogram segítségével montázsokat készítettem 1-1 mondatos magyar és angol felirattal. A színes nyomtatást egy fotóboltra, a kötést is szakemberre bíztam. Az igényes kivitelezés pont megfelelt az elképzelésemnek, és egy csodálatos, keménykötésű fotókönyv született.

A repülést most is bizonytalanságban vártam a járvány második hulláma miatt. Mivel nem törölték a járatomat, semmi nem állíthatott meg. Tudtam, hogy unokám fog elébem jönni a reptérre, ez fokozta izgalmamat. Ő egyedül még soha nem járt ott, kicsit tartottam ettől, de 5 perc várakozás után hirtelen előttem termett az én „felnőtt” unokám. Végtelen volt az örömöm és a büszkeségem.

Már a vonaton átadtam neki a fotókönyvet, hadd lapozgassa, és közben beszélgetünk. Igazi meglepetést szereztem, jó volt együtt nosztalgiázni. A vonatról leszállva természetesen vitte a bőröndömet az én lovagom, és kedvesen figyelmeztetett az eső áztatta lépcsőkön: „Vigyázz mama!”

Otthonukban is többször odajött hozzám beszélgetni, úgy érzem, hogy kedve van feleleveníteni a valamikori folyékonyabb magyar beszédét. A magyarországi nyaralások 2 éves kihagyása után 2021-ben újra nyaralnának nálam, még azt is szóba hozta, hogy jó lenne Magyarországon élni. Én lennék a legboldogabb! Remélem, nem csak pillanatnyi fellángolás ez az óhaj.