Dédnagymamáink idején igen fontos szerepet töltött be ez a növény, melyet kertekben, vagy szántóterületek kis részén termesztettek a falvakban élő földművesek. Abban az időben nem ismerték a drogot, melyet a kender egy fajtájából is nyernek, ellenben a saját maguk által termesztett, két méternél is magasabbra növő kenderből hozzáértő munkáskezek csodálatos termékeket készítettek. Ilyenekből származtak dédszüleink rokolyái, pendelyei, pruszlijkai, vállas és ujjas blúzai, a férfiak bő, földig érő gatyái, ingei és egyéb használati darabok.

                                              Pruszlik - Broda Sándor felvétele

Visszaemlékszem dédszüleim kertjében a sötétzöld, sűrű kenderföldre, melynek magas növényeit csak akkor vágták le sarlóval, amikor már érett volt, hegyében a sok pici maggal, mely ínyenc táplálékként szolgált az udvar baromfiainak.

Baromfiudvar - Székely Bertalan képe után - Vasárnapi újság ,1875.

Ehhez egy emlékem is fűződik. Egész kicsi koromban igen érzékeny gyermek lévén, ha valamiért elkezdtem sírni, órákon át nem tudtam abbahagyni. Édesapám, akinek fogalma sem volt a pedagógiai módszerekről, karjaiba vett és a nagy kendertáblához vitte a síró kislányát. Meglengette a kenderszárakat és kijelentette, hogy a síró kislányt otthagyja és csak a mosolygós kislányt viszi be édesanyjához. Mit tehetett a síró gyermek? – mosolygott!

                            Családom 1939-ben, én édesanyám karjaiban egy évesen

Az érett, lesarlózott kenderszárakat kis kévékbe kötötték, melyről kibugázták, azaz kiverték a magvakat, majd kúpokba rakták addig, amíg lehetőség adódott az áztatásra. Az áztatás a legközelebbi folyóvíz partján történt (esetünkben a Fekete-Körös partján, a falutól 8 kilométer távolságra), karókkal megtámasztva, jól rögzítve a szárakat és pár hétig állni hagyták a vízben. (Mások is hasonló módon cselekedtek, ám eltulajdonítás az otthagyott, ázó kender-kévékből soha nem történt. Az emberekben élt a betyárbecsület!)

Kenderáztatás- Csongrád megye

Pár hét áztatás után kiszedték a vízből, a parti homokon még szárították, miközben a családtagok élvezettel lubickoltak a hűs folyóvízben, majd szekérre pakolva a kendert hazaporoszkáltak az ökörszekéren. Szállításnál a megemelt part dombjának ereszkedő részén a szekér hátsó kerekeit megkötözték fék gyanánt, hogy a vontató jószágokat ne érje baleset.

               Fogazott tiló - Szabolcs-Szatmár megye

Hazaérve a kert egy üres részében vagy az udvaron kiteregették, majd kúp alakú kupacokba rakva szárították tovább a kenderkévéket. A következő fázis a tilózás volt, amit kendertörésnek is neveztek. Az erre szolgáló tárgy magasított lábakon állt, volt egy fogakkal megmunkált, másfél méteres része, melyre egy ugyanakkora, mozgatható felső rész passzolt úgy, hogy a két rész fogai jól illeszkedtek egymáshoz. Talán a krokodil fogazatához lehet hasonlítani e hasznos tárgyat, mely a megszáradt kévéket egyenként e fogak közé helyezve puhára törte.

                                    Gerebenező asszony - Tolna megye

A következő tárgy, a gereben, mely olyan volt, mint egy hatalmas fésű, éles fogaival átfésülte a megtört szálakat. Ezek után már engedelmesen, puhán, csomókba rakva várták rendeltetésüket, azaz a rokkára való helyezésüket, ahonnan kis szálakban, a fonó kezek által finoman sodorva az orsókon halmozódtak fel.

                              Fonás rokkán - Fortepan, Konok Tamás id.

A rokka két részből volt összeállítva. A hosszabb részre került a megfonandó kender, a rövidebb részére ráült a fonást végző nagylány vagy asszonyság, és a szálakat kihúzva a csomóból azt megsodorva, a szál egyenletesen tekerődött fel a pörgő orsóra. A fonó időközben meg-megköpködte két ujját a szálak egyenletes kihúzásához, megnedvesítve a puha kenderköteget. Ebben az időben már megjelent a kerekesrokka is, mely a lábbal hajtott kerekek segítségével gyorsabb iramot diktált a fonónak. Később a nagyobb városokban, így Szegeden is fonógyárak  kezdték el működésüket, de jó pár éve már nem működnek, talán a betiltott kendertermesztés miatt.

A megfont szálakat dédanyáink az orsókról méretre szabva, az úgynevezett vetélőkön át feltekerték, majd szövőszéken megszőtték. A szövés egy külön mesterség volt.  Az egyszerű, sima szövést művészibbé, érdekesebbé tette a színes szálakkal való kombináció, ami már hozzáértő személyt feltételezett.

              Férfi vászon ing

Így készült dédszüleink ruhadarabjainak alapanyaga. Természetesen a varrásuk is kézzel történt. A varrógép akkor még faluhelyen ismeretlen volt, bár a városokban már használták.

   Varrógép- Szilágy nf

Dédszüleink, valamint azok elődei önellátó módon élték életüket. Nevelték gyermekeiket, dolgoztak a mezőn, állatokat tartottak saját élelmezésükre. Soha nem panaszkodtak, ha tehették segítettek a bajbajutottakon. Megtanulták értékelni és élvezni saját munkájuk gyümölcsét.

Hol van ma már az a mesebeli, boldog ember, kinek egyetlenegy inge volt csupán, mégis  boldognak érezte magát?

 Első kép:Gerebenező asszony

Képek forrása: Magyar Néprajzi Lexikon

Zsazsa