Egy rendhagyó nászút története
Mézeshetek szülőkkel és testvérekkel
Melyik lány nem álmodik romantikus esküvőről, tengerparton, luxusszállodában eltöltött mézeshetekről, ötcsillagos lakosztályról, ahol előre bekészített pezsgő, eper és virágözön várja őket? Bizonyára sok boldog párnak jutott osztályrészül ilyesmi, a mi 53 évvel ezelőtti nászutunk azonban sokkal prózaibb volt, és bizony, kissé lehangoló is.
Amikor összeházasodtunk, gyakorlatilag semmink sem volt. A férjem nemrég szerelt le a hadseregtől, szülei már korábban elhunytak, kezdő fizetéséből épp csak a megélhetésre futotta. Én még egyetemista voltam, az esküvőnk költségeit a szüleim állták. Ők sem bővelkedtek anyagiakban, ezért a hagyományos értelemben vett nászutazás szóba sem jöhetett. Már írtam róla korábban, hogy családunk minden évben sátoros nyaralásra ment a Balatonra. Most sem történt másképp, csak éppen mi, a friss házasok is velük tartottunk. Lehet kuncogni, kedves olvasó: igen, mi családi nászútra mentünk, szüleim és két testvérem kíséretében.
Kép forrása: Fortepan, Szalay Zoltán
Tengerpart helyett maradt a Balaton, repülő helyett a nagykanizsai, minden bokornál megálló személyvonat, nászutas-lakosztály helyett egy ismerősünk épülőfélben levő nyaralója Fonyódon. Apukám mindent leszervezett. Mi ketten lakunk majd a házban, amelyben egy szoba már nagyjából készen van, a többiek sátorban az udvaron. Megkaptuk a kulcsot, a pontos címet és felszedelőzködtünk. Hátizsákokkal, bőröndökkel és minden, a kempingezéshez nélkülözhetetlen holmival megpakolva, magyarán málhás szamarak módjára megérkeztünk Fonyódra.
Vonatra várunk - saját kép
Némi keresgélés után megtaláltuk az utcát, ám ekkor jött a hidegzuhany: a megadott házszám alatt egy üres, gazos telket találtunk. Egy árva kalyiba nem sok, annyi sem állt rajta. Csak álltunk és nem értettünk semmit. Eltévesztettük az utcát vagy a házszámot? Nem, minden stimmel. Megpróbáltunk kérdezősködni a szomszédoktól, hogy ismerik-e XY-t, de senkinek sem volt ismerős a neve. 1969-et írtunk, telefon hírből sem létezett a községben, ahol laktunk. Mit volt mit tenni, apám a következő vonattal hazautazott, kideríteni, mi nem stimmel a címmel. Aznap már nem is tudott visszajönni. Nem tehettünk mást, bekéredzkedtünk egy házhoz, az udvarukon felvertük a sátrakat, így telt a nászút első napja. Romantikusnak éppenséggel nem mondanám, kalandosnak annál inkább, fényűzőnek semmiképp... Másnap megérkezett apánk egy elképesztő hírrel: a címben minden stimmel, kivéve a település nevét: nem Fonyód, hanem Balatonmáriafürdő, ami néhány megállóval odébb van...
Anyukám ébresztőt csinál - saját kép
Máig sem tudom, hogy eshetett meg ez a félreértés, ki volt a hibás. Mindenesetre felcihelődtünk: sátorbontás, csomagolás, pár perc vonatozás, s voilá: már ott is álltunk a kacsalábon forgó... akarom mondani, félkész ház előtt. De végül is a kulcs illett a zárba, a kapu kitárult, elkezdődhettek (volna) az igazi mézeshetek.
Kép forrása: piqsels.com
Szokták mondani, minden jó, ha jó a vége. A sors azonban sehogy sem akarta, hogy jól érezzük magunkat. Tartogatott még számunkra egy váratlan fordulatot, csepegtetett egy kis ürmöt a mézbe.
Kép forrása: Pixabay
Az történt, hogy a Balatonban, labdázás közben elhagytam a jegygyűrűmet. Magam sem vettem észre, amikor valahogy lecsúszott az ujjamról. Azóta is ott pihen a tó fenekén, hacsak valami szemfüles kincsvadász meg nem találta. Mondanom sem kell, a felhőtlen hangulat odaveszett, nagyon bánkódtam miatta. Többen mondták utána, hogy ez rossz ómen, ám a házasságunk közel 40 évig tartott, míg a férjem el nem távozott az élők sorából.
Első kép forrása: Pixabay
Miranda
