Kis pénzből életre szóló élmények

Egy korábbi írásomban már említettem, hogy családunk az ötvenes évek végétől minden nyáron a Balatonnál töltött két hetet. Kempingekben, sátorban, szűkösen, de boldogan, mert imádtuk a Balatont, észre sem vettük a kényelmetlenségeket. A 60-as évek közepén azonban vége  lett ezeknek a nyaralásoknak, mert mi, gyerekek, felnőttünk. Ki-ki élte a maga életét, 1969-ben én már férjhez is mentem. 

Sátorozás szüleinkkel

 Ekkor történt, hogy szüleim vettek egy negyed szőlőskertet Aszófő fölött, a Meggy-hegyen. Apukám először egy kis faházat  húzott fel a telken, majd terméskövekből elkezdett építeni egy házikót. A köveket ott helyben bányászta  a hegyből.  Ettől kezdve egészen anyukám 1990-ben bekövetkezett haláláig ez volt a családi balatoni nyaralásaink színhelye. Közel s távol semmi civilizáció, semmi komfort – se víz, se villany, se gáz.

A ház

 A hegy aljában fakadt egy forrás, onnan hordtuk fel naponta, kannákban az ivóvizet, mosakodáshoz a hordókban gyűjtött esővizet használtuk. Egy öreg sparhelten vagy nyílt tűzön, bográcsban főztünk, petróleumlámpával világítottunk.  A legközelebbi strand kb. 5 kilométerre volt, sokszor megtettük ezt a távolságot gyalog. Pár év elteltével mindkét testvérem családot alapított, nekem is megszülettek a gyerekeim.

A forrásnál

 Most már az unokák is birtokba vették a hegyet. Szüleink néha majdnem az egész nyarat ott töltötték, hol kettő, hol négy, hol hat gyerekkel és valamelyik unoka szüleivel. A picike, mindössze három „lyukból" és egy apró konyhából álló ház berendezése gyakorlatilag csak fekvőhelyekből  állt. Olykor egymás hegyén-hátán aludtunk, négyen egy kétszemélyes ágyon, ám  „sok jó ember kis helyen elfér” - ez ránk nagyon is igaz volt.

Családunk egy része a terasz lépcsőjén

 Leleményes apám megpróbálta megteremteni a minimális komfortot  számunkra – az autó akkumulátoráról (mert akkor már az is volt) ment a világítás, gázpalackról egy kis hűtő és a tűzhely.  A kényelmetlenségek ellenére a gyerekeink, s húgom és öcsém gyerekei is imádták a helyet, a mai napig nosztalgiával gondolnak az ott eltöltött nyarakra.

Bohóckodunk a gyerekekkel

 Délelőttönként apukám levitte az egész „bandát” valamelyik strandra. Anyukám rendszerint felpakolta őket ennivalóval – palacsintával, szendvicsekkel, lángossal, főtt kukoricával. A strandon maximum fagylaltot kaphattak, másra nemigen futotta. Késő délután mentek haza, ekkor   ebédeltek. De olyan is volt, hogy anyu otthon maradt, megfőzött, majd apu felment érte és lehozták a kaját a mindig éhes siserehadnak.

Anyukám öt unokával

 Sokat játszottunk, társasoztunk, kártyáztunk a gyerekekkel. Nagyokat kirándultunk, barangoltunk a hegyen. Madarakat lestünk, vadvirágokat szedtünk. Rengeteg gombát gyűjtöttünk, amit azonosítás után (egyik ott lakó rokonunk értett hozzá) el is fogyasztottunk. 

Az erdő tele volt vadakkal, siklókkal  – egyszóval élmény élmény hátán. Az őzek és a nyulak lelegelték anyukám fáradságos munkával kialakított veteményesét, a rókák ott csaholtak a telek aljában, az erdőben sokszor láttunk-hallottunk vaddisznókat is. A karvastagságú siklók előszeretettel sütkéreztek a terasz tetején, ránk hozva a frászt. A pelék télen befészkeltek a konyhába.

Soha senki sem unatkozott. Nem volt tévé, internetről nem is beszélve... Ott volt viszont a természet, az élővilág és a gondoskodó nagyszülők, a gyerekekre odafigyelő felnőttek. Ennyi kellett a töltekezéshez, az életre szóló élmények elraktározásához. Némelyik unoka ma is visszajár, hogy az immár romokban álló épület előtt idézze fel  gyermekkora boldog emlékeit.

Képek forrása: saját felvételek, állatos képek: Pikist, Pixabay, Pixnio, PxHere

     Miranda