A triciklis fagylaltos csak vasárnap jött a faluba 

A mi falunkban az ’50-es években nem volt cukrászda, ma sincs. Nyaranta, néha egy-egy vasárnap egy jólelkű (és jó üzleti érzékű) cukrász, egy triciklis fagylaltos kocsival átkerekezett a szomszéd városból. 2 vagy 3 ízű fagylaltot árult: csokit, vaníliát, néha puncsot is. Délelőtt a templom előtti téren, délután pedig a futballpálya mellett állította fel a kocsiját és mi gyerekek ott tolongtunk, hogy jusson a fagyiból. Persze csak, ha jók voltunk. Érdem szerint vehettünk egy vagy kétgombócos fagyit. (50 fillér/gombóc)

A tanév végén, a vasárnapi bizonyítványosztás napján is mindig ott állt az iskola környékén a fagyis bácsi, jellegzetes, ernyős-csengős fagylaltos kocsijával. Nagyon vártuk, hogy az év végi jegyek ismeretében hány gombócos fagyit kaphatunk. De jó volt! Egy esetet leszámítva, amikor a fagyi édes íze helyett sós volt az áhított nyalánkság. Szegény cukrász, tekerhetett vissza 10 kilómétert, bevétel nélkül, a tűző délutáni napon az olvadozó, eladhatatlan sós fagylalttal. Mi pedig csalódottan bandukoltunk haza és még a másnapra beígért „Gránit kocka” (40 fillér) nugát csoki sem tudott megvigasztalni.

Hűtőszekrény híján csak a télről elvermelt, darabos jégen lehetett (volna) otthon fagylaltot készíteni. Ehhez be kellett szerezni a jeget (faluhelyen a községi jégveremből), tejszínből, tojásból, cukorral, idény gyümölcsökből elkészíteni a fagylalt krémet és a pincében egy, a felaprított  jégre helyezett edényben kitartóan kevergetve, készre fagyasztani.

A ’30-as években történt, édesapám és unokatestvére (8-9 évesek lehettek) segítettek kavarni az otthon készülő fagylaltot, ott sündörögtek a tál körül, majd a pincében is. Érthető módon szerettek volna enni belőle. Nagymamám azonban intette őket: majd csak délután lehet fagylaltozni, hiszen vendégeket vártak, az ő tiszteletükre készült a ritka csemege. „Gyerekek, majd ti is kaptok fagylaltot. Ami marad, a tiétek lesz.”

A két kópé nem sokat töprengett, nyomban kieszelték a megoldást. Ebéd után meglógtak otthonról és elmentek a vendégségbe hívott családokhoz, sürgették őket, hogy jöjjenek mielőbb. Így esett, hogy nagymamám még épp csak befejezte a mosogatást a vasárnapi ebéd után, amikor a vendégek már betoppantak.

„Hiszen te küldtél értünk, hogy jöjjünk korábban!?”

A vendégek sem értették a sietség okát.

A két gyerek megszeppenve vallotta be, hogy az ő ötletük volt.

„Szerettük volna látni, hogy mennyi fagylalt marad…!”

Büntetés helyett őszinte nevetés fogadta a fiúk vallomását, a vidám társaság pedig sokáig emlegette furfangos csínyüket.

Ha jobban utána gondolok, ilyen „cseles” emlékeim nekem is vannak. 1968-ban Olaszországban tanulhattunk barátnőimmel, egy nyári egyetemen. Az ösztöndíjunkból jól kellett ügyeskednünk, hogy minden fontos dologra jusson pénzünk. Viszont a nagy melegben, az ínycsiklandó fagylalt-választéknak sem tudtunk ellenállni. A legkisebb, 500 lírás adagot kértük, amit a fagylaltárus fiú kis lapáttal kent a tölcsérbe (mára ez a technika itthon is meghonosodott, nekünk akkor viszont újdonságnak számított.) Kedvesen néztünk rá, érdeklődve, hogy melyik fagylalt milyen ízű és finom-e? Ő pedig visszamosolygott ránk, csinos fiatal lányokra, és csak kente, kente a fagyit lelkesen, jóval többet porciózva számunkra, mint amennyi a szabvány adag lett volna.                                                                                            

   Fodor Anna

A fagyival a mennyekben éreztük magunkat

A főváros melletti kisközségben, ahol felnőttem, nem volt cukrászda. Fagyihoz csak ritkán jutottunk. Az egyik ilyen alkalom a balatoni nyaralások ideje volt. Szüleink ez alatt az egy vagy két hét alatt egy kicsit lazábbra fogták a gyeplőt, és megengedtek magunknak ilyen „luxuscikkeket”, mint a téliszalámi, kakaó, sült keszeg és fagylalt. Otthon ilyesminek színét sem láttuk.

Akkor kaptunk még fagyit, ha nagy néha bementünk Pestre, ha búcsú volt a községben, vagy ha megjelent az utcákon a csilingelő fagylaltos kocsi. Ez is csak hébe-hóba fordult elő. Ha felhangzott a semmivel össze nem téveszthető csengőszó, az utca összes gyereke, akik általában kint bandáztak a házak előtt, fejvesztve rohant befelé pénzt kunyerálni a szülőktől. Mi sem tettünk másként.

„Anyu, anyu, jön a fagylaltos!” – óbégattuk már az udvarról. Áldott jószívű édesanyánk ilyenkor nem tudta megtagadni tőlünk ezt a ritka élvezetet. Előkereste a bugyellárisát  és kiguberálta a fejenkénti 50 fillért. Ennyibe került akkor egy gombóc. Többre nem is számíthattunk, hiszen három forintért már egy kiló kenyeret lehetett venni.

Emlékeim szerint ezeknél a mozgóárusoknál nagyon kicsi volt a kínálat, talán csoki, vanília, málna és citrom közül választhattunk. Azt hiszem, azok a fagyik tejszínt nem is láttak, leginkább víz alapúak voltak, de nekünk nem számított – a mennyekben éreztük magunkat a boldogságtól. Porosan, koszosan, örömtől ragyogó szemmel nyalogattuk a csemegét, próbáltuk minél lassabban, hogy tovább kitartson.

Érdekes, hogy minél jobban öregszem, annál kevésbé rajongok a fagylaltért: szívesebben eszem egy jó süteményt vagy egyéb cukrászkészítményt.

       A képek forrása: Fortepan

  Miranda

Ha tetszett a bejegyzésünk, örülünk, ha írásainkat lájkolod és megosztod, vagy továbbküldöd e-mailben.

Látogass el közénk, blogunk

  facebook csoportjába,  

ahol reggel és este is valami érdekessel várjuk követőinket, kedvelőinket. 

Iratkozz fel blogunk

VIDEÓ CSATORNÁJÁRA is,

hogy értesülj legújabb videóinkról!