Egy ágyra szűkült élettér
A privát szféra határai
Az ember fiatal korában szeretné bejárni a Földet, tágítja élettere határait, újabb és újabb úticélokat tűz ki, amiből sokat meg is valósít.
A kor előre haladtával aztán szűkülnek a lehetőségek, be kell érni közelebbi utazásokkal is. És vannak olyan élethelyzetek, amikor éppenséggel egy ágynyira szűkül az élettér.
Egy operációt követően az intenzívről kikerülve egy sokágyas kórteremben találtam magamat. Az életfunkcióim az altatás és a gyógyszerek következtében nehezen működtek. Nem tudtam enni, inni is csak, ha a szájamhoz tartották a poharat. Mindenféle csövek lógtak belőlem és semmilyen kommunikációra nem voltam alkalmas. Amikor lassan kezdtem magamhoz térni a kábulatból, próbáltam felmérni a környezetemet. Kicsit meglepődtem, amikor azt láttam, hogy a mellettem lévő ágyon egy férfi fekszik – hozzám hasonló állapotban.
Még felülni se tudtam, az életterem az ágyam volt, fekve nézelődtem. Észrevettem, hogy az én ágyam és a szomszédos ágy között a plafonon egy függönysín van, melynek a végén egy függöny lóg éppen mellettem. - Mi lenne, ha elhúznám a függönyt? - tanakodtam magamban – és amikor az alvások között rövid időre felébredtem, ezt a mozdulatot próbáltam elképzelni. Egyszer aztán annyi erőt éreztem magamban, hogy megfogjam a függöny szélét és elhúzzam. A függöny könnyedén, mintegy fél méternyire elgördült a sínen, pont annyira, hogy eltakarja a szomszédos ágyon fekvő betegnek a takaró alól kilátszó fejét és karját és a vele egy vonalban fekvő többi beteget is.
Örömmámorban úsztam. Bár az egyik oldalról a mindig nyitott kórtermi ajtón át minden arra járó belátott, de a másik oldalon a félig elhúzott függönnyel egy saját, parányi „privát szférám” alakult ki. Legalábbis én így éreztem. Nem láttam a többi szobatársat, és azt gondoltam, hogy ők se látnak engem. Ebben a helyzetben ez volt számomra a legkívánatosabb dolog: egy ágynyi magánszféra, ahol nem látják a szenvedésemet és minden grimaszomat.
A boldogságom nem tartott néhány óránál tovább. Megjött az éjszakás nővér. Az első dolga volt, hogy odajöjjön az ágyamhoz és félrerántsa a függönyt. – Itt nem emelünk barikádot! – kiáltotta. A kórterem bejárati ajtaja mindig tárva nyitva volt, tehát arról az oldalról az elhúzott függöny mellett is teljesen ráláthatott az ágyamra és a többi betegre is.
Csendben sírdogáltam. Nehezen tudtam elképzelni, hogy lesz még valaha egy ágynál nagyobb életterem és döntési jogköröm a közérzetemet befolyásoló dolgokban.
Lassan, de azért összeszedtem magamat. Egy hét múlva elhagyhattam a kórházat. Azóta hálásan gondolok esténként arra, hogy a saját ágyamba fekhetek le, hogy bármikor magamra csukhatom az ajtót, vagy kitárhatom, ha kedvem tartja.
Képek forrása:pxfuel
Cecilia
