Bejáró gimnazista voltam a 60-as években
Fegyelem és szigorúság, magas színvonalú oktatás
Kedves olvasók, van kedvetek nagyjából 60 évet visszaugrani velem a múltba? Éspedig a 60-as évek elejére, konkrétan az 1961-65 közötti időszakra, amikor gimnazista voltam?
Képzeljetek magatok elé egy akkoriban igen unalmas, szürke kisközséget, amely Budapesttől nem messze, egy másodrangú vasúti szárnyvonal mentén fekszik, lakossága mintegy 7000 fő, s ahol a fő közlekedési eszköz a lovaskocsi, illetve a kerékpár volt. (Idővel városi rangot kapott, a kulturális fejlesztéseknek köszönhetően pedig mára népszerű turisztikai látványosságokkal rendelkezik.) Viszont már akkoriban is létezett egy vonzó intézménye – a gimnázium, ahova a vasútvonal melletti községekben, falvakban (ha jól számoltam, legalább 12 településen) élő serdülők jártak. Zömmel ezek a bejáró diákok képezték a tanulóközösséget, a tanárok pedig részben helyben laktak, részben Pestről ingáztak oda.
Kép forrása: Fortepan, Lukács Pál
Akkori lakóhelyemtől olyan 10 kilométerre található ez a város. A nyolcadik osztály vége felé összeült a családi kupaktanács – hogyan tovább? Kissé régimódi, szigorú szüleim ódzkodtak attól, hogy egy fővárosi középiskolába iratkozzam be. Féltettek engem, a falusi lányt a nagyvárostól, s őszintén szólva magam sem kívánkoztam nagyon oda, viszont mindenképpen szerettem volna továbbtanulni. Így hát maradt a vidéki gimnázium, s döntésemet soha nem bántam meg.
Ennyi év távlatából már nem nagyon emlékszem, volt-e felvételi vizsga. Olyan biztosan nem, mint manapság. Talán egy helyesírási tesztet kellett kitölteni, utána pedig az igazgató személyesen elbeszélgetett valamennyiünkkel. De ez csak egy laza társalgás volt, semmi esetre sem vizsga. Tetszett, hogy a férfi tanárok magáztak bennünket, lányokat, a tanárnők pedig a fiúkat. Ettől nyomban felnőtteknek éreztük magunkat.
Kép forrása: Magyar hírek folyóirat
1961. szeptember 1-jén büszkén feszítettem új, ünnepi egyenruhámban: sötétkék rakott szoknya, matrózblúz, a gimnázium címerével díszített sapka. Hétköznap a kötelező viselet sötétkék köpeny volt, nyáridőben pedig fehér blúz és kék alapon fehér pöttyös szoknya. A sapkát nagyon utáltuk, de az iskolán kívül, a község területén mindig viselni kellett. Ha rajtakaptak, hogy nem volt a fejünkön, megbüntettek (beírtak az ellenőrzőnkbe). Intézményünkben a mai gyerekek számára elképzelhetetlen fegyelem, szigorúság uralkodott. Tilos volt az ékszerviselés, az arcfestés; extrém frizura, cigaretta szóba sem jöhetett. A tanítási nap úgy kezdődött, hogy az osztályok (összesen 8 – minden évfolyamon 2–2) felsorakoztak az udvaron, ahol az ügyeletes tanár köszöntötte őket. Ekkor hangzottak el a fontos, az egész iskolát érintő bejelentések. Csak ezután mehettünk be a termekbe, ahol is vigyázzállásban vártuk a tanárt, a hetes minden óra előtt jelentette a hiányzókat. Nem is tudom, él-e még ez a szertartás manapság.
Kép forrása: Fortepan, Lengyel Tamás
Olyan egy óra körül érhetett véget a tanítás, ekkor a helybeliek hazamehettek, a bejárók pedig újból felsorakoztak az udvaron és kollektíven elvonultak a kb. 10 perces sétára található menzára. Egy nagy, afféle kultúrházként is szolgáló épületet képzeljünk el, amelyben színpad is, konyha is volt, az osztatlan térben pedig hosszú, kecskelábú faasztalok álltak, mellettük támla nélküli fapadok. Egy-egy ilyen asztalnál talán 12-en is elfértek. Minden osztálynak megvolt a maga kijelölt helye, azon belül pedig minden tanulónak is. Az ebédet az éppen soron levő asztaltársaság szolgálta fel. A tanárok fenn a színpadon étkeztek. Evés közben tilos volt beszélgetni, erre szigorúan figyeltek a felügyelők, akik a „nagyok”, a negyedikesek közül kerültek ki. Ha valakit csevegésen kaptak, felállították az ebéd mellől, és addig kellett állnia, amíg a felügyelő nem szólt, hogy leülhet. Ha nem tudta megenni az ételét, akkor úgy járt.
Nyári egyenruha, saját fotó
Ezután sorakozó, majd vissza az iskolába. Tudni kell, hogy akkoriban még nagyon ritkán jártak a vonatok, autóbuszok. Indulásukig, úgy négy óráig, az úgynevezett tanulószobán töltöttük el az időt. Vagyis az osztályban maradtunk egy tanár felügyelete alatt, leckét csináltunk, olvastunk, kézimunkáztunk. Itt már szabad volt halkan beszélgetni. Erre az időre estek a szakköri foglalkozások is. A tanulószobáról csak nagy ritkán lehetett elkéredzkedni, ha ki kellett menni mondjuk a papírboltba, postára, trafikba.
Osztálykirándulás, saját fotó
A vasúttól vagy a buszmegállótól az iskoláig, illetve vissza megint csak kettes sorban, rendezetten kellett haladnunk. A vonatozás, hát az egy külön téma. Akkoriban még gőzmozdonyok vontatták a hosszú, 10–12 kocsiból álló szerelvényeket. A személyzethez egy kormos képű fűtő is tartozott, aki a szenet lapátolta a kazánba. Időnként, egy-egy állomáson fel kellett tölteni a szén- és vízkészleteket. Az előbbit egy szerkocsiban vitte magával a szerelvény, utóbbit egy külön erre szolgáló, az állomásokon található vízdaruból vételezte a mozdony. Ez 15-20 percig is eltartott.
Kép forrása: Fortepan, Urbán Tamás
Az első kocsi mindig nekünk, tanulóknak és tanároknak volt fenntartva. Egy tábla is jelezte az oldalán: tanulókocsi. Ha néha betévedt oda egy-egy kívülálló, a kalauzok erélyesen kitessékelték. Így mindig volt ülőhelyünk, és a nagyjából 20 perces utat vidám cseverészéssel töltöttük. Reggelente még arra is volt idő, hogy átfussunk egy tananyagot vagy segítséget kérjünk társainktól, ha valami gond akadt a házi feladattal.
Kép forrása: Fortepan, Németh Tamás
Mi messze laktunk az állomástól – legalább másfél kilométerre. A vonat reggel 7 óra körül indult. Bizony sokszor megesett, hogy futni kellett, ha a megszokottnál pár perccel később indultunk el hazulról. Nagy baj volt, ha netán valaki lekéste, mert a következő csak egy óra múlva jött. Szerencsére a mozdonyvezetők és kalauzok jó fejek voltak: megvárták a loholó diákokat. Előfordult, hogy valamilyen műszaki hiba vagy baleset miatt késett a járat. Mondanom sem kell, hogy ennek igen örültünk – szurkoltunk, hogy minél többet késsen, minél több óra maradjon el. Persze ha ez a hazautazáskor történt, akkor már nem voltunk annyira boldogok.
Osztályteremben, saját fotó
Szólnék még a tanulók közötti hierarchiáról, ami valószínűleg ugyancsak ismeretlen manapság. Az idősebb diákoknak tisztelet járt ki – előre kellett köszönni nekik, magunk elé kellett engedni őket az ajtóban, a vonatra való fel- és leszálláskor. Szünetekben, kint az udvaron a felsőbb évfolyamosok csak nagy ritkán, mondhatni, kegyet gyakorolva elegyedtek szóba az alsósokkal.
"Bolond ballagás" -saját fotó
Jó szívvel emlékezem tanárainkra, különösen az osztályfőnökömre, Erzsike nénire, és a férjére, aki a történelmet tanította és az iskolai kórust is vezette. Nagy műveltségű, sokoldalú emberek voltak, a tananyagon kívül rengeteg pluszt is kaptunk tőlük. Erzsike néni rendszeresen szervezett nekünk érdekes, iskolán kívüli programokat, mint például színházi előadások Pesten, közös mozizás, író–olvasó találkozó, egy- vagy több napos kirándulások a környéken és távolabbi vidékeken. Az énekkarral még a Magyar Rádióban is szerepeltünk és előkelő helyezést értünk el egy országos versenyen.
Saját ballagásom
Állítom, hogy az alapműveltségem javát a gimnáziumomban szereztem meg. Az oktatás színvonaláról tanúskodik az a tény is, hogy érettségi után mindenféle különórák, magántanárok nélkül, első nekifutásra felvételt nyertem az egyik jó nevű, hazai egyetemre.
Első kép forrása: Fortepan, Kotnyek Antal
Miranda
