Egy újságcikkben azt olvastam, hogy amerikai népszámlálási adatok szerint 2000 és 2007 között  az Egyesült Államokban 67%-kal nőtt  azoknak a házaspároknak a száma, akik egy idős családtaggal élnek közös fedél alatt. A cikkben szakértők kommentálták az adatokat. Az egyik szerint gazdasági és egyéb tényezők tovább fogják gyorsítani a több generáció együttélése felé vezető folyamatot.  Bár Amerika mindenféle szempontból igen messze van tőlünk, ez a meglepő adat gondolatok sorát indította el bennem.

A mi gyerekkorunkban három nemzedék együttélése nem volt szokatlan,  sőt  a fiatal párok is leginkább szüleik otthonában kezdték el közös életüket mindaddig, míg nem sikerült saját otthont teremteni.  Azóta eltelt néhány évtized, és most azt látjuk, hogy a felnőtt gyerekek, amint lehetséges, elhagyják a szülői házat – gyakran még azelőtt, hogy el tudnák tartani magukat. Mondhatni ciki otthon, a szülőkkel lakni. Ugyanilyen ritkaságszámba megy az idős szülővel egy fedél alatt lakni. Azaz minden generáció igyekszik külön, önállóan élni, a másokhoz való alkalmazkodás elkerülendő komplikációnak tűnik.

Vajon miért, és hogyan is alakult ez így, teszem fel a kérdést magamnak és az olvasónak.  A válaszok sokrétűek. Hát persze, hogy új családot egy ifjú pár egy önálló otthonban szeretne elkezdeni és kiteljesíteni. Ez idáig érthető.  De miért is akarja egy szingli fiatal a lehető leggyorsabban elhagyni a szülői házat?  Az okok sokfélék lehetnek, de leginkább, mert  szeretné végre magát kipróbálni, önállósítani, hogy felnőttnek érezze magát. Hogy ne kelljen senkihez se alkalmazkodni.  Így – látszólag – minden generáció örül saját, nehezen megszerzett függetlenségének, melyhez foggal-körömmel ragaszkodik. Nem tudom, hogy a családoknak  ilyen fokú alkotó sejteire való szétesése jobb-e, vagy sem, mint régen volt.  Nyilván megvannak az előnyei és a hátrányai.

Vannak azonban élethelyzetek, amikor ez a függetlenség terhessé, sőt elviselhetetlenné válik. Többek között amikor idős emberek maradnak magukra. Valamikor régen, amikor még nagy családok léteztek, természetes volt, hogy az idős szülők a fiatalokkal éltek együtt halálukig -    a család anyagi helyzetének megfelelően  külön lakrészben, szobában, vagy csak egy sarokban, egy ágyban.  Az amerikai példa azt sugallja, hogy a gazdasági helyzet romlásával a generációk inkább egymásra lesznek utalva. Egy jól szituált családban, ahol egy nagy lakásban, vagy házban a generációk el tudnak különülni, nyilván egyszerűbb ez, mint a kis lakásban élőknél.  Jobb lenne persze, ha nem a kényszer, hanem inkább egy szemléletváltás hozná egy fedél  alá a generációkat.

A szemlélet koronként és régiónként is változik.  Egy fiatal japán blogger posztjában olvastam, hogy gyerekeivel  gyakran ellátogat  egy idősotthonba, ahol  idegen öregekkel  találkoznak. Ezek a találkozások, mint írta, nagyon fontosak, mert a nagyszülők valahol messze élnek  és  a  gyerekek nagyon vágynak pótnagyszülőkre. Azt már csak én teszem hozzá, hogy milyen öröm lehet a pótnagyszülőknek, hogy pótunokákat kapnak.

Tekintsétek mindezt egy hangos monológnak. Kíváncsian várom a véleményeket, ellenvéleményeket  a témában.

Cecilia