A nagy család
Kovács Margit terrakotta faliképe

A legutolsó blogbejegyzést (a többgenerációs együttélésről) olvasva egy kép jutott eszembe: férjem falujában, anyósomék barát-szomszédjánál, Mariska néninél élt együtt a családdal Mama. Korához illően fekete ruhában, kendőben, mamuszban járt. Nemcsak a család, mindenki a faluban mamának szólította.

 Fekvőhelye a nyári konyhában volt, ami a veteményeskerthez legközelebb fekvő helysége volt a háznak. Mama nyolcvanegy évét meghazudtolva legkorábban kelt a családból, megetette a jószágot, ami már csak libákból, kacsákból és tyúkfélékből állt. Azután vette a sámlit és kiült a veteményesbe, ha ültetés volt, ültetni, ha elszaporodott a gaz gazolni. Ha ebédnekvalóra volt szükség szedegetni. Harmadik felvonás a délelőtti munkában – és a legnehezebb – a kapálás volt. Mama kicsi volt, töpörödött, ezer ránccal mindig barnára sült arcán. Meggörbült háta viselte az életre szóló kerti munka nyomait.

 De a már említett sámlinak más szerep is jutott, mint a kerti munka megkönnyítése. Mikor az étkezések ideje eljött – ami ünnepek kivételével mindig a nyári konyhában zajlott, Mama sohasem ült az asztalhoz. Fogta a kis sámliját és kicsit távolabb az étkezőktől lecövekelt, a kezébe vett tányérból evett. Igaz, hogy mindig másodikként, a gazda után kapott enni, mint a legöregebb, de én, a városi, feminista, az igazság bajnoka nagyon felháborodtam ezen a szokáson, hogy a sámlin ülve eszik, távol a többiektől. Igazságtalanságnak éreztem. De csak gondolatban. Mint afféle a családba, faluba „beházasodó” nem tartottam ildomosnak, hogy kritikát gyakoroljak.

 Teltek, múltak az évek és mostanra én is mama lettem. Nem pontosan így, mert én  Nana névre hallgatok, és abban is különbözöm mamától, hogy még nem vagyok nyolcvanegy éves. Nem is járok feketében, kendőben sem, viszont már nagyon szeretnék egy mamuszt. Péntekenként, ünnepekkor nagy főzés-sütést csapok, s izgatottan várom gyerekeimet, unokáimat. Jól el is fáradok közben. Olyannyira, hogy még a zajok is fárasztanak. És ahol négy felnőtt, négy unoka sertepertél, bizony a hangok bőségben zuhognak.

 Nemrégen kértem egy sámlit a gyerekektől. Meg is kaptam, a takaros kis ülőkét. A legközelebbi családi ebédnél, mikor már mindenki az asztalnál ült, megragadtam és kissé távolabb az asztaltól, a nyüzsgéstől, a zajtól le is ültem. Nagyszerű kilátás nyílt onnan az én szép családomra, dagadt is a keblem a büszkeségtől, ahogy gyönyörködtem bennük. Enni úgysem tudok soha az aznapi főztömből, mert főzés közben már az illatoktól is jóllakom. És ami a legkülönösebb, ebéd végére ki is pihenem magam,  és olyan jó érzés töltött el mintha egy páholyból néztem volna végig egy csodálatos mesejátékot.

 Velük is voltam, meg nem is. Mint ahogy ez majdan egyszer valóban be is következik.

 Lea