Társaságban beszélgettünk, mi, régiség korúak. Valaki menyével való rossz viszonyát ecsetelte, s többen a beszélgetésbe kapcsolódva hasonló tapasztalatokról számoltak be. Az anyós-meny  probléma talán egyidős az emberiséggel, de minden nemzedék újraéli a viszonyt, a téma tehát örökzöld, érdemes foglalkozni vele. Megkértem néhány Régiséget, hogy válaszoljon az alábbi kérdésekre.

1 Milyen a viszonyod a menyeddel? 2. Miben látod a probléma lényegét - ha van? 3. Neked milyen volt (van) a viszonyod az anyósoddal?

A válaszok érdekesek és tanulságosak, sokaknak talán vitára ingerlőek. Szívesen vesszük olvasóink hozzászólását akár pro, akár kontra.

A menyem a fiam betegsége miatt is rám haragudott

Bizony, az anyós-meny viszony boncolgatásával az én esetemben nagyon vékony jégre értünk! Én azt hittem, hogy a lehető legjobb viszony lesz köztünk, aztán másként alakultak a dolgaink. Biztosan közrejátszott ebben a fiam betegsége, majd a halála... Úgy érzem, a menyem még a betegség miatt is rám haragudott, pedig hát arról egyikünk sem tehetett. Életem hatalmas tragédiája a fiam elvesztése, de a menyem ezt nem így látta. Pedig naponta főztem nekik az ebédet (három személyre, mert a fiam kiskutyájának is járt az adag), anyagilag is segítettem őket erőmhöz mérten, de neki semmi sem volt elég.

Közölte velem, mikor a fiamat a pécsi klinikára szállítottuk őssejt kezelésre, hogy ő most már nem alakoskodik tovább(!), engem soha ki nem állhatott, ezután minél kevesebbet akar látni! Mindezt a fiam távollétében közölte, majd elájultam. A fiamnak nem mondtam ezt el, nem akartam őt ilyen nagy betegen ezzel is bántani. Igyekeztem a menyem távollétében vinni az ebédet (amit persze a menyem is jóízűen evett meg minden nap), de soha nem enyhült meg irántam.

Miután szegény kisfiam meghalt, a temetés után egyetlen egyszer sem hívott fel, vagy hívott el a lakásukba, levegő lettem számára. Utána hallottam hogy elköltözött a Mátrába, párkapcsolatban él, jól van. Igen, köszönöm, én is.

Az anyósommal jó kapcsolatban voltunk, ő igen jólelkű, sokat dolgozó, a férjétől sok bántást elszenvedő asszony volt. Korán meghalt, a sok munka aláásta az egészségét. Négy gyermeket szült, az utolsót, az ikerpárt már 43 évesen, betegen. Távol lakott tőlünk, ritkán találkoztunk, de soha nem éreztem ellenszenvet vagy áskálódást a részéről. Mindig szeretettel gondolok rá.

Brigitta

A menyem szükséges rossznak tekint

Nekem alig van bármilyen kapcsolatom a menyemmel. A fiamon keresztül üzeni meg, mikor jönnek hozzánk az unokák. Közvetlenül - e-mailben vagy telefonon - csak akkor fordul hozzám, ha valamire sürgősen szüksége van, amit én vegyek meg. Személyesen alig találkozunk, közös programjaink nincsenek, a nagy ünnepeken sem jövünk össze.

Kezdetben sokat voltunk együtt, és akkor a menyem valószínűleg úgy érezte, hogy túlságosan beleszólok az életükbe. Természetesen nem lehet előírni, hogy a férjjel együtt kapott rokonokat is szeretni kell, mégis elég hamar megéreztük, hogy a menyünk szükséges rossznak tekint. Miután ők elköltöztek abból a városból, ahol mindannyian éltünk, jó kifogásnak bizonyult, hogy fárasztó számára a - másfél órás - utazás.

Nagyon igyekszem egy-egy, a menyemmel kapcsolatos válságos helyzetet magamban úgy áttekinteni, hogy mit szóltam vagy tettem volna én a menyem helyében a saját anyósommal szemben hasonló helyzetben, és be kell hogy lássam, hogy fiatalasszonyként én sem voltam hibátlan, néha én is sokalltam anyósomat. Ahogy telt az idő, ennek az érzésnek a helyére egyre inkább a hála került, kicsi gyerekeim körül anyósom rengeteget segített nekünk. Ezt próbáljuk most viszonozni, amíg a körünkben tudhatjuk idős anyósomat, talán a legjobb embert, akit valaha is ismertem.

Vera

Az anyós tartsa nyitva a bukszáját és csukva a száját!

Sok nyelvben a meny és az anyós szónak valami negatív kicsengése van. Én elhatároztam, hogy egyetlen fiam feleségével jó kapcsolatban leszek. Abban reménykedtem, hogy lesz egy második lányom, ehelyett egyre inkább elveszítjük a fiúnkat is. Szeretett fiúnk egyre távolodik, egyre kevésbé kommunikál velünk és egyre kevesebbet találkozunk vele. Csak a munkából hazafelé vezetve, a kocsiból hívhat fel bennünket, mert otthon igen rövid pórázon van tartva. A menyem fanatikusan közeli viszonyban van a családjával, míg a mi családunk teljesen másodlagos a számára.

Úgy intézi, hogy a hétvégére rengeteg program legyen, így egyszerűen „NINCS IDEJÜK”, hogy velünk találkozzanak. A gyerekeket fegyverként használja ellenünk, mellyel szívünket célozza. Tudja, hogy mennyire imádjuk az unokákat, és ezért megfoszt attól, hogy láthassuk őket. Sok engedményt teszünk és próbálunk megértőek lenni. Nem panaszkodhatunk a fiúnknak, mert attól még rosszabb lesz a helyzet. Így két rossz között őrlődünk, a menyünk kegyének kitéve. Milyen borzasztóan szomorú ez!

Egy közmondás szerint a fiú addig fiad, míg meg nem nősül, a lány egész életében a lányod marad. Mennyire igaz ez a mi esetünkben! Hálásak vagyunk csodálatos lányunknak, aki szeret és törődik velünk, és reménykedünk, hogy a fiúnk megérik, és megint saját maga lesz – még a mi életünkben. Abban is bizakodunk, hogy ha unokáink idősebbek lesznek, talán majd gyakrabban szeretnének látni bennünket.

Kapcsolatom az Anyósommal feltétlenül jobb volt, mint az én viszonyom a menyemmel, noha sosem mutatott hajlandóságot arra, hogy segítségünkre legyen. Túlságosan el volt foglalva a saját életével, és inkább ő várt segítséget tőlünk. Igen önző ember volt és mindenféle dologban nagyon erősen a férjemre támaszkodott. Mártírkodással irányította őt – én megfogadtam, hogy sosem fogok ilyet tenni. Minden szabadságunk alatt meglátogattuk (nagyon messze lakott tőlünk, évente kétszer költséges utazásokat tettünk, hogy láthassuk). Hetente többször felhívtuk, a távolsági beszélgetések akkoriban sokba kerültek. Úgy intéztük, hogy a gyerekeink is mindig beszéljenek vele. Ebben a tekintetben a történelem nem ismétli meg magát.

Sokat dolgozunk a menyünkkel való kapcsolatunkon, sok durvaságot lenyelünk, és úgy teszünk, mintha sok minden meg sem történt volna. Abban bízunk, hogy ha a menyünk érettebbé válik,majd a mi családunknak is részévé válik. Egy jó barátunk azt mondta, ahhoz, hogy az ember jól kijöjjön a menyével, legyen terepszínű, nyissa ki a bukszáját és tartsa csukva a száját. Azt hiszem ez igazán jó tanács.

Hedi

Jó a viszonyom a menyemmel

Hogy milyen a viszonyom a menyemmel ? Szerintem jó. 2 éve került a családba, még az összeszokás ill. az ismerkedési időszakban vagyunk. Egy kicsit nehezen indult részemről, mert túl fiatalnak éreztem a fiamhoz, aki 13 évvel idősebb. Akkor a menyem 23 éves volt. Sajnos lerítt rólam ez a nem örülök érzés, és utólag bevallom, hogy sajnálom. Közben megszületett az unokám, egy tündéri, kiegyensúlyozott baba. Azóta tisztelettel nézek a menyemre, nagyon komolyan veszi és nagyon jó Anyuka. Vannak dolgok amik rosszul estek, főleg az bántott, hogy nem fogadott el tőlem semmilyen tanácsot a babával kapcsolatban. (Igaz az Anyukájától sem). Ezt nem tudtam megmagyarázni magamnak, de aztán másokkal is beszélgettünk erről. Egy barátnőmnek adok igazat és ehhez tartom magam, hogy valószínűleg Ő is szeretne bizonyítani, hogy képes arra, hogy ellássa a babát és hogy jó anya legyen.

Azért mondom, hogy még az ismerkedés korszakában vagyunk, mert sok mindent nem tudunk egymásról. Azért kell sokat beszélgetni, hogy elkerüljük azt, hogy csak ítélkezünk a menyünkről. Menyem a Hajdúságból egy kis városból jött ide tanulni, előtte a középiskolát is más helyen végezte. Tulajdonképpen 14 éves kora óta kollégiumban élt. Még szerintem gyerek volt, amikor elkerült a családból. Mesélte, hogy visszahúzódó gyerek lévén, sokat bántották, piszkálták, kiközösítették. Szóval neki sem lehetett könnyű. Igyekszem megérteni és segíteni Őket. Szerintem fontos a beszélgetés, az egymás iránti tisztelet, megbecsülés, és a családi összetartás !

Az én Anyósomnak 2 fia volt. A férjem volt a nagyobbik, az imádott kisfia. Engem elfogadott, de azért pár lépés távolság volt köztünk. Zárkózott volt, a saját érzéseiről nem sokat beszélt. Akkor nyílt meg amikor már nagyon beteg volt. Az Alzheimer kór támadta meg, 7 évig volt így közöttünk. Ekkor már többet beszélt magáról, úgy éreztem, hogy boldogtalan volt. Érdekes módon csak nekem engedte meg, hogy fürdessem, ellássam. Soha nem volt köztünk hangos szó, vagy összeveszés. Hálás voltam neki, mert sokat segített az unokák vigyázásában. Kertes házban laktak , és a gyerekek az unokatestvérek még ma is arról beszélgetnek, milyen szép nyaraik voltak a nagymamánál. A férjem hobbiból ruhákat varrt, egy divattervező veszett el benne. Nekem is mindig varrt, de ugyanakkor, ugyanolyan anyagból, csak más fazonban az anyukájának is. Én soha nem haragudtam ezért és nem is tettem szóvá. Nem akartam ,hogy esetleg az Ő kapcsolatuk megromoljon.

Sári

Honnan ez a rossz viszony?

Ha az „anyós” szót halljuk – nyelvtől és kultúrától szinte teljesen függetlenül – negatív reakciót vált ki belőlünk. (Ehhez hozzájárulnak és alapot adnak az ízetlen tréfák, viccek, a túlzó, sokszor bántó általánosítások is.)

Pedig …. az anyósunk férjünk, kedves társunk édesanyja, aki életet adott neki, felnevelte, aki szereti a felnőtt gyermekét, aki csak a legjobbat akarja számára. A javát akarja, boldognak szeretné tudni a fiát.

Azt hiszem, régebbi korokban, mára már (szerencsére) eltűnt hagyományokban, beidegződésekben is gyökerezik az „anyós-meny” érzékeny viszonya.

Régen, elsősorban a falusi Magyarországon – de Európa más népeinél is – a leányok nevelése eleve a későbbi függő helyzet elfogadására irányult. A leányka sorsa, gyermek- és fiatalkorában a szüleitől, édesapja akaratától függött. Amikor férjhez ment, a férje családjához került, ahol szintén nem dönthetett semmiben saját akarata szerint. A családfő – a férj édesapja – döntött fontos, meghatározó dolgokban, felesége – az anyós - pedig a háztartás, a mindennapi gyakorlati élet ügyeiben. Az anyós irányította tehát a menyét/menyeit a saját, fiatalabb gyermekeivel együtt. A menyecske engedelmességgel tartozott, dolgozott és kiszolgálta a nagycsaládot, legfeljebb kérhetett. Ha az anyósa szívelte, teljesítette a kérését; ha nem annyira, akkor …. bizony sok keserűséget, méltánytalanságot kellett lenyelnie a fiatalasszonynak. A házban külön szobában aludtak a férfiak, külön szobában a nők és a gyermekek Ha a fiatal házaspár szeretett volna szerelmesen összebújni, az istállóban, a szénatartóban, vagy nyáron a szénapadláson tehették csak meg. Az un. „tisztaszobában” csak akkor aludhatott a fiatalasszony, ha gyermekágyat feküdt, vagy ha beteg volt.

Ez az anyósa akaratától függő viszony csak akkor változott, vagy módosult, ha az anyós már idősödő lévén, maga akarta átadni a menyének az irányítást, vagy ha a legidősebb unoka megnősült és a meny maga is anyós lett. A szerepcsere során azonnal előjöttek az elfojtott, korábban háttérbe szorított kívánságok, és az új anyós úgy rendelkezett, parancsolt végre, ahogy mindig is szeretett volna! Könnyedén elfelejtette a megaláztatást, kioktatást, mellőzöttséget, amiben fiatalasszony-korában magának is része volt. (Érdemes kiszámítani, hogy ha a leányok 17-20 éves koruk körül mentek férjhez, általában 1 év múlva szültek is, 40-45 éves korukra lettek anyósok … )

Mára sokat változott a helyzet: az alá-fölérendeltség megszűnt, elhalványodott, helyet és teret adva az igazi, emberi és családi érzéseknek. Illetve a lehetőségének! Szeretjük a felnőtt fiunkat, tehát méltó, becsületes, igazi társat kívánunk neki! Az elv pontos, világos – a gyakorlat viszont nem könnyű. A fiam választottjának megismerése, elfogadása, megszeretése érzékeny folyamat, ezt minden fiús anyának végig kell élnie. Ugyanígy türelmesen ki kell várni, amíg a menyünk is megismer, elfogad és megszeret minket. Mi vagyunk az idősebbek, a tapasztaltabbak – nekünk kell bölcsebbnek is lennünk. Szólni kell, persze, ha komoly baj bekövetkeztét érezzük, de csak tapintatosan, jól átgondolva mondjunk bármit is. A fiatal (házas)párnak magának kell a közös életüket kialakítani, boldogságukat felépíteni, akár tévedni is, és a tévedéseiken okulva változtatni.

A szülők (az apósokat is beleértve) szívesen segítenének, tapasztalataik alapján megelőzhetnék a fiatalok meggondolatlan döntéseinek következményeit, mégis – a gyakorlat azt mutatja – hogy a kéretlen segítséget a mai fiatalok rossznéven veszik. Anyósi tapasztalataim alapján mondhatom, hogy a fiatal házaspárnak tudnia kell, hogy segítségünkre, tapasztalatainkra mindig számíthatnak. De – a vészhelyzeteket leszámítva - konkrétan csak akkor tegyünk bármit, ha azt a fiatalok maguk kérik.

A hála, a köszönet sokszor csak későn, sok év múltán fogalmazódik meg gyermekünk-gyermekeink részéről, amikorra kialakul a természetes szeretet, a családi összetartozás biztonsága. Addig pedig …. TÜRELEM, türelem ….

Anna