Az egyedüllétről szóló sorozatunk második részében Brigitta vall élete  csapásairól,  és sorsa jobbrafordulásáról.

A magányosságról... Felkavaró dolog, de így 14 év távlatából már jobban tudok beszélni róla. 54 éves koromban, 14 évvel ezelőtt maradtam teljesen váratlanul magamra. Igazán mondhatom, hogy derült égből villámcsapásként ért a férjem bejelentése, hogy 11 év után külön szeretne költözni, mert a már felnőtt, első házasságomból származó fiammal sorozatos nézetkülönbségei vannak. Arra kért, hogy válasszak: vagy a fiam vagy ő. Én a vitákat nem észleltem ennyire tragikusnak, hisz minden családban vannak olyan dolgok, melyek vita tárgyát képezik, attól még nem kell bedobni a törölközőt, meg kell beszélni a dolgokat, nem?

    A férjem nem így gondolta, választás elé állított, és én a fiam mellett maradtam. Egyetlen hangos, veszekedő szó sem hangzott el közöttünk, ő ment jobbra, én balra... Nem történt semmi, csak elváltunk csendben...

    A sors második csapása volt, hogy ezek után a fiam súlyosan megbetegedett és négy szörnyű év után meghalt. Így aztán tényleg egyedül maradtam, se fiam, se férjem. A lányom és családja (fia és férje) jelentik számomra a családot. Ők mindannyian sokat dolgoznak, ritkán látjuk egymást.

    Miután a férjem elment (a fiam még élt), megpróbáltam úrrá lenni a magányon, hisz színházba, moziba, kiállításokra nem volt kedvem egyedül járni. Megtudtam, hogy a gimnáziumi osztálytársaim közül többen vannak már özvegyek, elváltak, akik szintén a magánnyal viaskodnak, ezért szóltam nekik, hogy volna-e kedvük színházbérletet venni közösen. Bizony volt, így hamarosan összeállt kis csapatunk, és azóta mi nyolcan ezernyi érdekes programot csináltunk közösen! Kiállítás nyílt a Szépművészetiben? Megyünk! Pesti barátnőnk hív bennünket nagy sétára, ebédre? Ott a helyünk! A színházak műsorait árgus szemmel figyeljük, nehogy lemaradjunk valami jó kis előadásról, előtte vagy utána egy kis cukrászdai nyalakodással... Unokákat összenyalábolva strandra megyünk, kirándulgatunk. A legjobb programjaink egyike, amikor valamelyikünk nekidurálja magát és meghívja a társaságot magához ebédre, vacsorára, vagy "csak úgy", egy kis délutáni csevejre, kávézni, sütizni. Kedvtelve szoktunk egymás társaságában eltölteni 4-5 óra hosszát ily módon, eszegetve, nagyokat nevetve, unokákról beszélgetve. Közös múltunkból adódóan rengeteg a közös ismerős, nem fogyunk ki a témákból. Úgy érzem, az egyedüllét nehézségeit nem érzem azóta, mióta ilyen remek közösséget szerveztem magam köré, és úgy gondolom, sőt remélem, társaságunk többi tagja is hasonlóan érez.

    Kedves sorstársak! Merjenek nyitni régen látott barátok, iskolatársak, egykori munkatársak, kollégák felé! Bátran nyújtogassák csápjaikat a hasonló problémákkal küzdők felé, meglepődnek majd, mennyire szívesen csatlakoznak és mennyi örömük lesz az újjávarázsolt barátságokban! Ehhez kívánok mindenkinek érdekes programokat, jó hangulatú baráti esteket és igaz barátokat!

Brigitta