Életbölcsességeink - 3. rész

Egy kedves, fiatal szimpatizáns blogolvasónk azzal a kéréssel tisztelt meg bennünket, Régiségeket, hogy osszuk meg életbölcseleteinket, tapasztalatainkat.

Mit is mondhatnék? Mi lenne az a fontos tapasztalat, tanulság vagy tanács, amit az aktív munka-időszakom végén, nyugdíjas éveim elején a nálam fiatalabbaknak megfogalmazhatnék?

Először is köszönöm a kérést, már ez is jólesett! A tapasztalatok átadását annál is inkább fontosnak tartom (tartanám), mert sajnos tapasztalom, hogy a fiatalok ritkán kérdezik meg erről saját szüleiket, nagyszüleiket, általában az idősebbeket. És nehogy bárki azt higgye, én különb voltam. A dolgokat reálisan és elfogulatlanul értékelve be kell vallanom: nem mindig hallgattam az idősebbek tanácsaira, bölcs szavaira. Magam akartam próbára tenni a saját képességeimet, elgondolásaimat. Később, férjemmel közösen hoztuk a komoly, életre szóló döntéseket, együtt választottunk a lehetőségek közül, vagy még inkább együtt harcoltuk ki azt, hogy lehetőséget kapjunk a bizonyításra. Elszántak voltunk, bizakodók, erősek és együtt jól bírtuk a sokrétű munkát. Huszonévesen kicsit olyanok voltunk, mint a kétéves kisgyerek, aki mindent egyedül próbál megcsinálni, elhárítja a segítségtő kezet.

Jól tettük-e? Néhány dologban igen, néhányban jobb lett volna az idősebbek tanácsára hallgatni, sokéves tapasztalataikat figyelembe venni.

• Ez tehát az első élettapasztalatom: nem kisebbíti az örömöt, ha nem csak és kizárólag a saját fejünk után megyünk, cselekszünk. Fel kell ismerni a jó szándékú, segítő tanácsot – és végig kell gondolni. A döntést végül úgyis mi hozzuk. • Munkahelyen, a kezdő, friss ismeretekkel rendelkező dolgozó még nem szakember – bár papírja van róla. Az elméleti ismereteket a gyakorlatban kell próbára tenni, ahol vizsga ugyan nincs, de az eredmények bizonyítanak. A nyugdíjba készülő szakember „teli tarisznyával” fejezi be az aktív korszakát. Úgy lenne helyes és mindkét fél számára örömet adó is, ha az idős dolgozó átadhatná a konkrét tapasztalatait, a fiatal pedig ezt nem csak igényelné, hanem – a fontos elemeket megtartva – tovább is fejlesztené. A mai gyakorlat az, hogy az idősebbek tudását mintha automatikusan félresöpörnék, haszontalannak és feleslegesnek tartanák. A nyugdíjba induló sokszor tele keserűséggel hagyja abba a hivatását, és még a korábbi eredményeinek sem tud örülni. Közben pedig elvész sok-sok értékes tapasztalat, elkerülhetők lennének tévedések, zsákutcák ... • Családanyaként egyszerre több téren is meg kell felelnünk – ezt összeegyeztetni nem könnyű. Édesanyánk, anyósunk tapsztalatai, konkrét tanácsai majdnem mindig többet érnek, mint az interneten olvasható, sokféleképpen értelmezhető, olykor ellentmondó leírások. Legfontosabb „bölcsességem” e téren az, hogy mindig a helyes arányok megtartására kell(ene) törekedni. Ne próbáljunk meg egyszerre több dolgot is elvégezni – ez csak ritkán és csak nagy gyakorlattal sikerülhet (úgy, ahogy). A „kevesebb olykor több.”

• Gyermeknevelés: szigorúak legyünk-e, mindig következetesek, vagy vegyük lazábbra: úgyis alakul valahogy. Személyes tapasztalatom, hogy a szeretetteljes következetesség, a gyermek életkorához igazodó elvárások pozitív eredményt hoznak. Persze csak akkor, ha a gyermekünk igyekezetére odafigyelünk, helyesen értékeljük és megdicsérjük, ha rászolgált. Viselkedésében, tanulásában emeljük ki a jót, kapjon nagyobb hangsúlyt a pozitív teljesítménye, a közös örömünk. Mert csak így lesz ellenpontja a szidásnak, a negatív dolgok megbeszélésének és helyrehozásának. • A mai élet túlságosan is felgyorsult, szédelegve éljük át a változásokat. A folytonos feszültség, fáradtság naponta próbára tesz bennünket. Lelki egészségünk és családunk harmóniája érdekében is időről időre meg kell állni, végiggondolni és megbeszélni, mit értünk el, mik a rövidebb és hosszabb távú közös és egyéni terveink, s legfőképpen azt: mi a fontos és mi nem az. • Próbáljunk meg naponta örülni a jónak, ami velünk, körülöttünk történik. Tegyünk jót mi magunk is, amikor csak alkalom nyílik rá. (Ilyen alkalmat keresni is lehet …) Bölcs barátnőim gondolatai pl. mindig megörvendeztetnek.

Ha újra kezdhetném, mit tennék ugyanúgy és mit másként?

Ugyanúgy kitartanék a választott hivatásom mellett, függetlenül annak anyagi megbecsültségétől. Újra ugyanazt a szerény, jellemes és becsületes, okos és szorgalmas fiút választanám életre szóló társamul. (Árva volt, nem volt semmink, de akivel közösen minden szükségeset meg tudtunk teremteni családunk számára). Helyes volt, hogy vitás kérdésekben a kompromisszumot kerestem, nem tartottam haragot senkivel. El kellett fogadnom, hogy vannak szomorú helyzetek, amin – bár szeretnék – nem tudok változtatni.

Másképp rendezném be a mindennapjainkat: kevesebb munkával, több játékkal, kikapcsolódással. Sokkal gyakrabban állnék meg, hogy észrevegyem: mennyire boldog szakasza az, az életünknek! (Ezt többnyire csak utólag szoktuk értékelni.) Jobban bevonnám a házimunkák elvégzésébe a gyermekeimet – nem csak nekem lett volna könnyebb, elsősorban az ő hasznukra vált volna, ha tizenéves korukban megtanultak volna sok fontos munkát. Nem idegeskednék semmiségeken, inkább nevetnék a bosszúságokon. (Ezt csak sokára értettem meg, és még később lett belőle mindennapi gyakorlat.) Kevesebbet szoronganék, jobban bíznék magamban. Nem halogatnám annyit idős rokonaink meglátogatását, időt találnék az érdemi együttlétekre, közös élményekre. Hiszen oly sok tapasztalatot, receptet, családi történetet hallhatnék tőlük …. Az idő kérlelhetetlenül szalad, addig kérdezzük meg nagymamánkat: Mitől is olyan finom az ő kovászos uborkája? – amíg lehet.

Fodor Anna