A netes világ nagy népi játéka a lájkolás. Lájkokat begyűjteni  jó sport. Az ember kiteszi a facebookra gyereke szülinapi felvételeit, távoli tájon készített szelfijét, kiskutyája aznap reggeli fotóját, legújabb tortakölteményét, és várja a lájkok áradatát, amelyek rendre meg is érkeznek boldog-boldogtalantól. Akkor az ember hátradől, kapott egy óráig ható virtuális boldogsághormon injekciót. Hasonló a folyamat a blogolással is.

A lájkok ezen különös hatásmechanizmusán töprengek és kérdezem magamtól és másoktól, hogy miért nem a való életben, a velünk egy lakásban élő, egy házban lakó, egy munkahelyen dolgozó emberektől, barátainktól, hozzátartozóinktól akarjuk begyűjteni, avagy leadni természetes módon a lájkokat? Talán, mert ez a virtuális tetszikelés olyannyira egyszerű, hisz csak egy szóra kell ráklikkelni? Nem kell (bár lehet) megszólalni, érvelni, nem kell senkinek a szemébe nézni, kezét megszorítani? Csak egy steril klikk, és kész! Mily apró kis új-mozdulattal lehet boldoggá tenni embereket, vagy a lájkok elmaradása esetén szomorúvá, kedveszegetté!

Pedig milyen jó lenne, ha virtuális lájkolás helyett/mellett élő, igazi tetszikeket is osztogatnánk sokkal gyakrabban, mint azt tesszük. A valós tetszésnyilvánításnak sok fajtája létezik az egyszerű mosolytól a köszönömig, a hátba-veregetéstől az áradozó elismerésig. A virtuális lájkkal megegyezik abban, hogy az égvilágon semmibe nem kerül sem időben, sem energiában, sem pénzben, és fantasztikus hatást érhetünk el vele. Miért takarékoskodunk mégis annyira a tetszésnyilvánítással a való életben a virtuálishoz képest?? Persze mindez személyiségtől is függ, és a korok, kultúrák is igencsak máshogy viszonyulnak a kérdéshez.

Gyerekkoromban (sok évtizeddel ezelőtt), nem volt szokás a gyereket dicsérni, talán mert az egyik fő erénynek tűnt a szerénység, s a dicsérettől még elbízta volna magát a gyerek. Vagy ki tudja, miért! Ma sokkal inkább tapasztalom, hogy a gyereknevelés része a dicséret, az elismerés, a biztatás. De később, felnőttkorban, mintha mindezt elfelejtenénk, és olyan takarékosan, fukaron bánunk az elismerések osztogatásával. Pedig mibe kerül valakinek annyit mondani, hogy pl.: jaj de kedves vagy, örülök neked, jó, hogy felhívtál, ügyes vagy, jól nézel ki, jó volt az ebéd, amit csináltál, vagy egy egyszerű, hétköznapi köszönömöt mondani valamiért, netán  egy mosollyal jutalmazni, vagy megölelni.

Van egy idős rokon, akit olykor meglátogatunk. Mindig így búcsúzik tőlünk, mosolyogva: Jaj de örültem nektek, gyertek máskor is! Van egy másik rokon, ő így szokott búcsúztatni: rám nézhetnétek gyakrabban is. A tetszésnyilvánítás ellenkezője, a morgolódás, zsörtölődés, kritizálás valamiért sokkal jobban megy, erre inkább rá vagyunk állva. Éppen ezt konstatáltam a napokban és egy játékot találtam ki páromnak és magamnak ennek szemléltetésére. Elővettem egy papírt, felírtam a nevünket és közöltem, hogy mindannyiszor, amikor valamelyikünk egy negatív megjegyzést tesz a másikra, kap egy fekete pontot. Mint az óvodában. A nap első felében sűrűn követték egymást a fekete pontok, majd a nap második felében elkezdtek ritkulni. Azt vettem észre mindkettőnkön, hogy kezdjük visszafogni magunkat, és a kitörni készülő morgás helyett egy jót nevettünk egymáson.

A kérdés tehát az, hogy nem tudnánk-e egymásnak személyesen is oly bőségesen osztogatni azokat az aranyos, mosolygó emoticon pofikat, szívecskéket, mint a neten? Szerintem elhatározás, kultúra kérdése, hogy átszoktassuk, áttrenírozzuk magunkat ezekre az ingyen előállítható, bennünk lakozó, néha rejtőzködő emberi gesztusokra a tetszés kinyilvánítására. Azt javaslom próbáljuk ki, adjunk a való világban is naponta legalább annyi lájkot, mint amennyi lájkot aznap klikkelünk. És várjuk kíváncsian a hatást. Nem fog elmaradni.

Cecilia