Megadatott, hogy itt a város közepén is barátságban lehessek kedves madarainkkal.

Valamikor, boldogabb éveimben, sok időt töltöttünk - javarészt munkával - a kertünkben, amelynek gyakori látogatói voltak a legkülönfélébb énekes madarak. A hideg közeledtével téli etetőt is csináltunk nekik, és hétvégeken gyönyörködtünk a nagy sürgés-forgásban, ami a szabályos madárbeosztás szerinti reggeli-, ebéd-, uzsonna-, vacsoraidőben zajlott az etetők körül. Meggyvágók, zöldikék, cinkék, tengelicek, vörösbegyek, rozsdafarkúak voltak az állandó vagy alkalmi vendégek.

Felejthetetlen madár-élmények is fűződnek a kerthez. Egy alkalommal hangos szajkó-rikoltozásra lettünk figyelmesek: kiderült, hogy az egyik macskánk megközelítette a szajkók fészkét, nem is annyira a szajkó mama-papa rémületére, mint inkább haragjára. (Mi nem is láttuk a fészket, hiába meresztgettük bármerre a szemünket.) A rikoltozásra jött is a segítség: a környező kertek szajkó lakói. Négy madár repdesett visongva a macska feje fölött. A négylábú ellenség először hanyatt vágta magát, és kimeresztett körmű lábaival kapálva próbált harcolni, de a madarak továbbra is fölötte „szitálva” (hihetetlen gyors szárnymozgással egy helyben repdesve) és hangoskodva követelték a sürgős távozást. És ekkor bekövetkezett a hihetetlen: bátor és ravasz kandúrmacskánk hason csúszva, szinte belesüppedve a földbe, szégyenszemre és szégyenletes pózban - elmenekült.

Egy másik, madárral kapcsolatos hajdani élményünk nem harccal, hanem éppen az együttélés szépségével kapcsolatos. Egy alkalommal, permetezés közben a párom észrevette, hogy egy zöldike fészkelt be a szőlőtőkék közé, és négy kis tojás lapul az apró fészekben. Permetezni muszáj, de a zöldike fészkét is meg kell menteni. Egy homokozó vödröcskét borított a fészekre, és amikor a permetlé megszáradt, levette róla. Nyár eleje volt, nem kellett sokáig várni. Néhány hét múlva, egy késő délután fent ültünk a rönkasztalnál, amikor halk csivitelésre lettünk figyelmesek: tőlünk - szó szerint! - karnyújtásnyira a két „felnőtt” zöldike - apa és anya - csüccsent le a közeli szőlővesszőre, négy, még pelyhes fiókájával, és „koncertet adtak” nekünk. Ugye, hogy szinte giccses jelenet? Pedig így volt, megtörtént, és mi olvadozva néztük őket. Bemutatták nekünk a gyerekeiket - mondta a párom.

Mindez rég volt, de valamilyen módon megadatott, hogy itt a város közepén is barátságban lehessek kedves madarainkkal. Cinkék gyakran röpdöstek az erkélyen a virágok körül, így aztán szinte magától adódott a téli etetés szükségessége. Még abból a „kertes időből” maradt lopótök (férjem célirányosan, a téli madáretetésre gondolva vetett el pár szem magot, hogy a beérett, kiszárított tök legyen az „étterem”, ne valamiféle műanyag-palack). Azt azonban ki kellett fundálni, hogy lehessen megvédeni az énekesmadarak étetőjét a betolakodó városi galamboktól.

Hosszú műanyag rudat kötöttem az erkély mindkét végére, úgy, hogy a lopótököt biztonságosan oda lehessen erősíteni, de könnyen le is lehessen venni (újratöltés céljából), ha fogyóban van a madáreleség (a napraforgómag, avagy „szotyola”, a magyar szurkolók nemzeti doppingszere :). Cinke-kosztosaim méltányolták az igyekezetemet - ez látható volt a létszám növekedéséből. Egyszer aztán finom, a cinkecsipogásnál lágyabb tónusú hangra lettem figyelmes: tengelicék is kipróbálták a büfét. Majd vendégeket is hívtak, ezért sokkal gyakrabban kellett feltölteni a kamrát.

Az elmúlt nyár elején meg újabb giccs-jelenet tanúja lehettem: még pelyhes kis tengelice-gyerekek hangoskodva, szárnyukat verdesve ültek az erkély korlátján, miközben a szülők a csőrükből „cumiztatták” őket. A nyár vége még egy meglepetéssel szolgált: három tengelice nemzedék találkozásával az erkélyem korlátján. Valósággal habzottak a madárszárnyak: hihetetlen látvány volt. Sok mindent sikerült lefényképeznem, de ezt a nagy nemzedéki találkozót nem: az ámulattól lelassultam, és mire kattinthattam volna, a madárkáim elrepültek.

Tavasszal zöldikék is meglátogattak - ők a legapróbbak, - ezért talán kiszálltak a szó szoros értelmében ebből a létért folyó tülekedésből. Azért még nem adtam fel a reményt, hogy láthatom a zöldikéket is az erkélyemen.

Luca